A múlt héten a katolikus Eucharist zenekarban is szolgáló Gável András, Gável Gellért és Szentpétery Mózes látogattak el Szegedre, hogy az egyházmegye keresztény könnyűzenével Istent dicsérő hangszereseit, énekeseit képezzék. A Sacro Song keresztény könnyűzenei workshop anyagi támogatását a Szeged-Csanádi Egyházmegyének, valamint az Apor Vilmos Katolikus Főiskolának, a szervezését a Pasztorális Helynökségnek és a KatHáz Közhasznú Nonprofit Kft-nek köszönhetjük. Ennek a négyhétvégés képzésnek az első alkalmán sok mindennel gazdagodhattunk. Kaptunk buzdítást, példát, iránymutatást és még egy kis jóindulatú dorgálást is.
Lángolt a szívem már a gondolattól is, hogy ott lehetek. Együtt azokkal, akik szintén arra éreznek hívást, hogy zenéjükkel is hozzájáruljanak a keresztény közösségekhez. Sokukkal együtt vettünk részt az adventi flashmobon a Dóm téren, vagy épp a zenei szolgálattevők őszi lelki napján. Már eleve számítottam arra, hogy a péntek délutáni képzési napnak nem lesz vége 8-kor, ha ennyi (szám szerint 35) lelkes zenész és énekes összejön. (Én fél 10-kor jöttem el a helyszínről, de többen maradtak még.).
Egyszerre meglepett és megnyugtatott, hogy Gável András ezt a zenei képzést nem a zenével kezdte. Helyette Isten jó tervének személyes elfogadásával, ami – a hasonlata szerint – a dicsőítés autójának a motorja. Először ezzel érdemes foglalkozni. A járgányunk kasznija, a zenei megszólalásunk fényesítése ezután jön, de ugyancsak fontos. „Kinek játszanánk jó zenét, ha nem Neki?”
Ha lehetett volna még a bőröm pórusaival is figyelek, annyira inspiráltak a szempontok a személyességről, hitelességről, alázatról, önvizsgálatról. Hogy tudjuk, hol a helyünk a zenekarban, mi a szerepünk a dalban. Tetszett, amikor Szentpétery Mózes kiemelte, hogy a tagok egyenrangúak –, függetlenül attól, hogy mennyi épp a rájuk osztott rész. És igazi példát adtak arra, hogy ha a több hangszer és szólam együtt, tervezett, átgondolt egységben van, az hat igazán a közösségre.
A Gável testvérek számos olyan történetet osztottak meg velünk, amiből ők maguk is tanultak, amit most máshogy tennének, és amiből útmutatást adhattak számunkra. Őszinteséget, felvállalást, érlelődést fedeztem fel ezekben a mondatokban. Emberiek voltak és elérhetőek.
Közben kényelmetlenül is éreztem magam, amikor rádöbbentem egy-egy hibámra – főleg ha nem pusztán muzsikusi hiányosságokról volt szó. Amikor pedig zenei hibáimra mutattak rá tanári jószándékkal a gyakorlás során, akkor, bevallom, önérzetesen megsértődtem, már-már bezárkóztam magamba, biztos védelmet keresve. Kivételes ajándék volt mégis, hogy ezt a helyzetet is meg lehetett négyszemközt beszélni, és másnap megújultan folytatni a formálódást.
Szakmailag is intenzív útmutatásokat kaptunk: legyen íve a dalnak, tartsuk fenn zenei történésekkel a figyelmet. Alig fogtunk úgy akkordot, ahogy eddig megszoktam. Gitárosként is összpontosítanom kellett, hogy el ne veszítsem a fonalat – még úgy is, hogy nem a haladó csoport létszámát növeltem.
„Ér rossz irányba indulni. Az a rossz tanítvány, aki nem indul el” – buzdított minket Gável Gellért gitárművész és a képzés szakmai felelőse. Testvére, András pedig azzal adott reményt, hogy: „Isten fel tudja használni a zsengéinket is. De törekedjünk kihozni az 1,6-os motorból is, ami benne van. Tegyük oda magunkat” – tette hozzá az Eucharist együttes vezetője.
A vasárnapi ovis misén, mintha Isten számára kicsit kevésbé rozsdás kasznijú járgányok álltak volna rendelkezésre. Kíváncsi vagyok, a képzés végére, novemberben, hogyan lep meg bennünket Ő, aki – akár keresztény könnyűzenével is – lángra lobbanthatja és dicsőítővé teheti mindannyiunk szívét… Ez maradjon Isten titka!
Dr. Szakács Péter – résztvevő zenész –