Pénteken van Bálint Sándor halálának évfordulója. Nemrég szabadtéri kiállítással tisztelgett a Szeged-Csanádi Egyházmegye a hitvalló tudós emléke előtt, amelynek megnyitóján Serfőző Levente oktatási püspöki helynök Szeged szentjeként emlegette a legszögedibb szögedit, akinek boldoggá avatása folyamatban van. Azóta többször is élvezettel ízlelgettem a szókapcsolatot: Szeged szentje.
Aztán belém hasított a gondolat, hogy talán nem a legalkalmasabb idő ez a szenteknek. Hiszen a világ túl hangos, forr, dühöng, irigykedik és tipor, a sok félelem, harag, uszítás, önzés, kapzsiság, hazugság, gőg közepette talán joggal merülhet föl bárkiben a kérdés, hogy ugyan mi szükség ma már – nem önjelölt, de valódi – szentekre? Hiszen egy szent „csak” szeret. Márpedig a szeretet nem harsány, nem fél, nem tapos, nem akar kisajátítani, „nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel”. Csöndes és szelíd, akár Bálint Sándor élete. Kitartó, mint a néprajztudós hűsége, amellyel hitéhez, szülőföldjéhez, az emberi jóságba vetett bizalmához ragaszkodott. Tiszta, igaz és megbocsátó, amilyen a legszögedibb szögedi is volt.
Ám hogyan bánik a tisztasággal és az igazsággal a mai világ? Noha mindennél jobban sóvárog utána, előbbit naivnak vagy bolondnak bélyegzi és kikacagja, utóbbit pedig milliárdnyi darabra töröttnek hazudja, amelyből mindenkinek megvan a sajátja, a legigazabb és a legharsányabb közé pedig egyenlőségjelet tesz.
Folyamatban a boldoggá avatása, de ugyan ki érti és gondol arra manapság, hogy járhat ugyanazon az úton, mint Bálint Sándor Alsóvároson? És ki hiszi el, hogy van értelme?
Talán valóban nem a legalkalmasabb idő ez a szenteknek, mégis úgy hiszem, hogy a legnagyobb szükség most van rájuk. Mert az ember forr, dühöng, irigykedik és tipor, fél, haragszik, uszít, önző, kapzsi, hazug és gőgös. Ahelyett, hogy „csak” egyszerűen tudná, merné, hinné a csöndes és szelíd, hűséges, tiszta, igaz és megbocsátó szeretet erejét. Ahogyan Szeged szentje tudta, merte, hitte és élte.
Forrás: delmagyar.hu