„Ott vagyunk a betegek mellett, amikor végzetes diagnózissal szembesülnek, amikor az életüket meghatározó műtét előtt állnak, amikor nincs sok idejük hátra.” A Szeged-Csanádi Egyházmegye Szent Dömötör Kórházlelkészi Szolgálatának tagjai naponta találkoznak nehéz élethelyzetben lévő emberekkel. Olyanok ők, mint azok a barátok, akik egykor Jób segítségére siettek, hogy „részvéttel vigasztalják őt”.
Lassan két hónapja már, hogy a koronavírus-járvány miatt ismét tilos a látogatás a kórházakban. Most, amikor a hozzátartozók nem állhatnak ott a szeretteik ágyánál, még inkább felértékelődik a beteglátogatók munkája. A Szent Dömötör Kórházlelkészi Szolgálat munkatársai Szeged, Gyula, Szentes, Békéscsaba, Orosháza, Hódmezővásárhely, Makó és Deszk kórházaiban a hét minden napján felkeresik a betegeket.
A kórházba – a látogatási tilalom miatt – nem kísérhettük el őket, de szolgálatukról elbeszélgettünk két szegedi munkatárssal, Máramarosi Mária koordinátorral és Tóth Erika beteglátogatóval, valamint Bucskóné Lehota Ágotával, a Pasztorális Helynökség irodavezetőjével.
Ágotától megtudtuk, hogy a Szeged-Csanádi Egyházmegyében a Pasztorális Helynökség vezetésével és állami támogatással 2018-ban, több lépésben állt fel a kórházi segítségnyújtás egész egyházmegyét lefedő rendszere. A helynökség számára a pasztoráció éltető kapcsolatok építését, erősítését jelenti Istennel, önmagukkal, egymással a közösségeikben, valamint a közösségek között az egyházmegyében. Munkájuk két területe, a plébániai pasztoráció és a családpasztoráció mellé harmadikként csatlakozott a kórházlelkészi szolgálat. „Beteg voltam és meglátogattatok” – Jézus szavai nyomán úgy érzik, küldetésük van a betegekhez, a hozzátartozókhoz és a gyógyítómunkát végzőkhöz. A Szeged-Csanádi Egyházmegye Szent Dömötör Kórházlelkészi szolgálatának küldetésnyilatkozatában ez áll:
Élő hittel, együttérzéssel szeretnénk elvinni az emberekhez Isten elfogadó és megerősítő szeretetét, a keresztény reményt.”
Máramarosi Mária koordinátor a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ geriátriai osztályán látogatja a betegeket, Tóth Era pedig a kardiológiai, az invazív, a szívsebészeti, a gasztroenterológiai és a szemészeti osztályon. Korábban mindketten az egészségügyben dolgoztak, és amikor felmerült, hogy csatlakozni lehet az egyházmegyei szolgálathoz, megérezték a hívást. „Megérintett, hogy tehetek valamit azokért, akik a legrászorultabbak közé tartoznak.
Az egyházi szolgálatban Jézussal megyünk a betegágyhoz. Szólhatunk az embereknek a hitről, a szeretetről. Ez nagy szabadságot és mélységet ad a munkánknak. Mindig imával indulunk, és imával fejezzük be a napi szolgálatot”
– fogalmaz Tóth Era.
A Covid tavalyi hulláma miatt igazán csak idén nyár elején kezdhették el a kórházjárást, és néhány hónap alatt szoros kapcsolatot építettek ki az osztályokkal. „Kezdetben nem volt könnyű – emlékeznek vissza –, mert a nővérek nem tudták, mire számítsanak, de a kezdeményezést alapvetően szívesen fogadták. Az ismerkedés eltartott egy darabig, hosszabb folyamat volt, de ma már szinte hazamegyek az osztályokra. A nővérek is odafigyelnek arra, hogy kinek van szüksége beszélgetésre, lelki támogatásra, és odairányítanak a segítségre szoruló betegek ágya mellé. Nagyban segíti a munkánkat, hogy tiszteletben tartják és értékelik a jelenlétünket.”
A beteglátogatók is fehér köpenyt viselnek, de a hajtókán a bordó színű szegély és a kitűző megkülönbözteti őket az orvosoktól és a nővérektől. Bekopognak és bekukkantanak a kórterem ajtaján, aztán bemutatkoznak, és felajánlják a betegeknek a beszélgetés lehetőségét. Van, aki rögtön hellyel kínálja és leülteti őket. „Gyakran előfordul, hogy nem is kell különösebben kezdeményeznem, a beteg rögtön belevág a betegsége történetének elmesélésébe. Ha nem, akkor próbálom segíteni, megkérdezem, ki ő, honnan jött, szóba hozom a családját, érdeklődöm, hogy ki várja otthon. Ezek mind hívószavak, hogy a beteg fel tudja venni a fonalat. Csodálatos beszélgetésekben van részünk nap mint nap. Sokszor maga a beteg sem érti, hogyan nyílhat meg ilyen mélyen néhány perc alatt egy idegennek. Egy-egy beszélgetésben sokszor életük legnehezebb pillanatait is feltárják az emberek” – számol be a tapasztalatáról Era.
A látogatásnak megvan a maga rendje. A szolgálat munkatársai órarendet állítottak össze, törekedve arra, hogy mindig ugyanabban az időpontban legyenek jelen a kórházban. „Mindennap 10 és 12, illetve 14 és 16 óra között látogatom az osztályokat. A rendszeresség hasznos, és jó, ha az ápolók tudják, mikor érkezem. Így már várnak, számítanak rám, és rögtön küldenek is azokhoz, akiken látják, jót tenne nekik a beszélgetés” – folytatja a beszámolóját Era.
A kórházban rendszeresen találkoznak súlyos esetekkel. „Daganatosokkal, akik épp akkor szembesülnek a diagnózissal, szívbetegekkel, akik már nagy küzdelmeken vannak túl, és az előttük álló műtét kimenetele bizonytalan, hiszen a nyitott mellkasi műtétek a legnehezebbek közé tartoznak. Találkozunk olyan betegekkel is, akiknek már kevés idejük van hátra az életből. Látjuk az elkeseredettségüket, mikor ezt tudtukra adja az orvos, látjuk a tekintetükben a szorongást, a halálfélelmet” – mutatják be a napi küzdelmeket.
Arról is beszélgetünk, milyen kapaszkodót, vigaszt tudnak adni az élet határhelyzeteiben lévő embereknek. Mária és Era azt mondja, úgy vannak jelen a betegek között, mint Jób barátai a Szentírásban.
Látva az embertársunk szenvedését, nincs más eszközünk, csak az, hogy mellette vagyunk, ahogyan Jób barátai »hét nap és hét éjjel mellette ültek a földön«. Mi is részvéttel vigasztaljuk a szenvedőt.”
Általános tapasztalatuk, hogy ha „belemerítkeznek a halál tényébe”, ha elkezdenek beszélgetni róla, az emberek kissé megnyugszanak. A hívőkkel Isten irgalmas szeretetének példáit keresik meg, imádkoznak velük és értük. A nem hívőket a családjukról kérdezik és az utolsó idők feladatairól. „Sokszor már az vigaszt jelent, hogy érdeklődünk, hogy odaadjuk az időnket, hogy végighallgatjuk a beteget. Engedjük, hogy beszéljen, és mi csak reflektálunk az elhangzottra, összefoglaljuk, amit elmondott. Úgy tapasztaljuk, hogy a beteg egyfajta „ahaélményt” él át, rálát arra, hol van, és merre tart.
Nem szabad félni sem a csendtől, sem a szótól. Ha hittel, alázattal és szeretettel vagyunk jelen, és meghallgatjuk a másik embert, az lelkileg valóban segíteni fog neki. A beteglátogató útitársként szegődik a beteg mellé, de tudja, hogy Jézus is ott van vele. Ez örömet és békességet ad. Amíg a beteg beszél, én imádkozom, fohászkodom”
– mesél a személyes tapasztalatairól Era.
Mária is ezt erősíti meg: „Tudom, hogy nem vagyok egyedül a betegágynál. Sokszor elfog a bizonytalanság, hogy egy idegen embert kell megszólítanom, nem tudom, mit mondhatok neki, mit gondol, honnan jött. Ezért arra kérem Jézust, ő menjen előttem, vezessen, ahová szeretné, hogy menjek, és segítsen ráérezni, hogy mit tudok adni annak, akivel találkozom.
Van, hogy érzem is a segítségét. Van, hogy meglepődöm, amikor kiderül, miért kellett eljönnöm egyik vagy másik beteghez.
A múltkor egy olyan asszony ágyához léptem oda, akinek már nem sok ideje maradt hátra. Negyven éve semmi köze nem volt a valláshoz. De ahogy beszélgettünk, kiderült, hogy volt elsőáldozó, és még bérmálkozott is. Emlékezett, hogy valamikor tanították imádkozni, és lassanként felidéződtek benne a gyermekként tanult imák, elmondtunk együtt egy Miatyánkot, egy Üdvözlégyet.”
Mária arról is mesél, hogy miként épült fel, és hogyan kezdte meg tevékenységét a kórházlelkészség. „A nulladik lépés a kórházigazgatókkal történt egyeztetés, az együttműködési megállapodások megkötése volt, csak ezután léphettünk be a kórházba. Nem sokkal később már jött is a Covid-járvány. Mindössze egyetlen olyan kórház van, ahol folyamatosan jelen lehettünk a betegek mellett, a többibe meghívásra mehettünk be. De nem adtuk fel, kerestük, hogy mit tehetünk. Meglepetéseket készítettünk, például áldásokat juttattunk be a betegekhez húsvétra, és elküldtük nekik Lackfi János egy, a betegekhez szóló versének linkjét. Tavaly adventi kalendáriumot készítettünk, karácsonyi szerenádot adtunk, és az egyházmegye minden betegének és kórházi dolgozójának karácsonyi lapot küldtünk Anselm Grün gondolataival. A szegedi Fogadalmi templom szentségi kápolnájában a Pasztorális Helynökség munkatársaival minden délben imádkoztunk az egészségügyi dolgozókért és a betegekért, a hozzátartozókért. Ezek nyitott imaalkalmak voltak, bárki csatlakozhatott hozzánk. Az egészségügyben dolgozók szentmiséjére is meghívtuk őket. Amikor végre személyesen bemehettünk a kórházba, csodálkozva tapasztaltuk, hogy az emberek emlékeznek ezekre. Már nem voltunk ismeretlenek számukra, sok köszönetet kaptunk. Most pedig az atyák mellett mi vagyunk azok, akik odamehetünk a betegágyakhoz. „Jó szívvel, jó szóval a gyógyítókért” – ezzel a mottóval indítottunk akciót. Képeslapok küldésére kértük az egyházmegye híveit, hogy kézzelfogható módon fejezzük ki megbecsülésünket a gyógyítók szolgálatáért” – fogalmaz Mária.
A beteglátogatók nincsenek magukra hagyva a szolgálatban. Tizenegyen vannak az egyházmegyében. Akad köztük mentálhigiénés szakember, gyógypedagógus, szociális munkás, többen az egészségügyben dolgoznak. A helynökség szervezésében minden csütörtökön online megbeszélést tartanak. Számos programon személyesen is találkoznak, van közösségi nap, lelkinap, lelkigyakorlat, zarándoklat, az ünnepek előtti közös készület. A munkájukat rendszeres képzések, szupervízió segítik. „Sok irányban tudunk fejlődni, van hová fordulnunk segítségért” – mondja Era.
Mert a szolgálatuk során a munkatársak is rászorulnak a megerősítésre. Sokszor tehetetlennek érzik magukat. Mária azt mondja, „a halállal való találkozást nem lehet megszokni. Mit tehetek egy eszméletlenül fekvő beteg mellett? Esetlennek érzem magam, nem tudok segíteni rajta. Elmondok egy fohászt, a gondolataimban magammal viszem a templomba, hordozom őt az imában.” De arról is mesél, hogy mennyi mindent tanul azoktól, akiket látogat. Ő többnyire idős emberekhez jár. „Annyi életbölcsesség árad belőlük! Sok megérintő, megindító mondat hangzik el a találkozásainkon” – vallja.
Mindketten hangsúlyozzák, milyen jó érzés hazamenni munka után, és letenni az aznapi szolgálat terheit. Erát a bátyja így biztatta: „Nagyon nehéz munka, de sose felejtsd el, hogy haza fogsz menni a családodhoz. Le kell tudni tenni, ami nehéz. Nekem az ima segít. Erőt és új lendületet ad ahhoz, hogy a következő nap is elinduljak.”
A két beteglátó megerősíti, milyen fontos kapaszkodót jelent az embereknek a hit, az istenkapcsolat, ez tudja mozgósítani a gyógyulás erőforrásait. Arról beszélnek, hogy egy hosszú életút során az emberben olykor felmerül a kérdés, hogy miért a szenvedés, de aki megmarad a hiténél, annak rögtön ott a válasz is:
Kaptam ezt a fájdalmat, de a Jóisten segített, és tovább tudtam menni.
Ezért szeretnének segíteni a betegeknek abban, hogy visszataláljanak a hithez, hogy visszatekintsenek az eltelt évekre, számot vessenek, és elgondolkodjanak azon, mi értékes, mi nem. Sokszor látják, hogy az emberek nyitnak a hit felé, ha kapnak egy impulzust, és átélik, milyen jó imádkozni. Tapasztalatuk szerint egy-egy beszélgetés felismerésre késztetheti a beteget, segíthet neki belátni, mennyi mindene van, ami felett egyébként könnyen elsiklik a figyelme, amit természetesnek vesz. Ott vannak a barátok, a család, a munkatársak, akik mellette állnak. Ha a fókuszt erre helyezzük, az sokat segít, erőt ad.
Az emberek a betegágyon fekve, műtétre várva jobban megértik, hogy csak a szeretet, az összetartozás, a család számít.
Vannak, akik visszatalálnak Istenhez, megköszönik, hogy életben maradtak, hogy hazamehetnek, és új életet kezdhetnek új, meggyógyított szívvel.
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír