Covid-osztályokon tevékenykedett orvos és gyászfeldolgozó szakember is mesélt tapasztalatairól a Szent Dömötör Kórházlelkészi Szolgálat imaalkalmán, mely során a járványban elhunytak hozzátartozóinak igyekeztek vigaszt nyújtani. A gyászolók a tanúságtételek meghallgatása után mécsesgyújtással emlékeztek elvesztett szeretteikre.
A Covid-járványban elhunytak hozzátartozóit hívták közös imára a Szent Dömötör Kórházlelkészi Szolgálat munkatársai szerdán este a fogadalmi templomba. A megemlékezés szentmisével kezdődött, melyet Kondé Lajos, a Szeged-Csanádi Egyházmegye pasztorális helynöke és Pálfai Zoltán kórházlelkész celebrált.
Hirdetés
– Szeretteink, akiket elvesztettünk, már hazatértek Isten örök szeretetébe. Nemcsak azok vannak ott, akiket valaha szentté vagy boldoggá avatott az egyház, hanem azok a csendes és névtelen szentek is, akik úgy távoztak el, mintha sokak számára nem is léteztek volna. Akikről egyetlen legenda sem mesél, akik nem fognak szerepelni a történelemkönyvekben, akik nincsenek benne a hírekben. A mi családtagjaink, szeretteink
– fogalmazott a kórházlelkész a gyásszal kapcsolatos gondolatainak megosztása során. Hangsúlyozta, az a szeretetkötelék, mellyel a gyászolók elhunyt szerettükhöz kapcsolódtak életében, a látható szálak elszakadása után sem válik semmissé. Ha ezt felismerjük, valamint hisszük, hogy a halál nem a semmibe vezet, a gyászoló szívekbe békesség költözhet.
Pálfai Zoltán lelket erősítő, vigasztaló szavait tanúságtételek követték. Először Rónaszéki Benedek hematológus osztotta meg a megjelentekkel a szegedi és kiskunhalasi Covid-osztályokon szerzett tapasztalatait.
– Emlékszem egy anyára és a húszéves lányára, akik együtt kerültek be a kórházba. Az anya megmenekült, a fiatal lány meghalt. Sajnos volt olyan is, hogy egy anya és szintén körülbelül húszéves fia, mindketten a kórházban vesztették életüket. Eltelt úgy nap, hogy nyolcan haltak meg. Úgy éreztem, minden halálesettel egy kicsit bennem is meghal valami. Nem az volt már a legnehezebb, hogy közöljem a betegek hozzátartozóival a tragédiát, hanem hogy mindezt ne rutinból tegyem. Mit lehet mondani egy nyolcvanéves asszonynak, akinek az éjszaka a szomszéd szobában meghalt a férje? Mit lehet tenni, mikor maximálisra emelem az oxigént, de a beteg továbbra is fullad, és az intenzív osztályon nincs már hely? Nem tudtam mást tenni, mint hallgatni, együtt érezni, bízni és imádkozni – fogalmazott, majd hangsúlyozta, hogy az ember még a legsötétebb kútban is képes megtalálni a fényt.
– Örülni kell az életnek, mert nem tudhatjuk az órát. Kívánom minden gyászolónak, hogy találjon vigasztalást és fényt az életében. Az nem lehet, hogy ennyi tragédia hiába történt. Köszönöm uram, hogy még élhetek és így lehetőségem van jobbá válni
– zárta tanúságtételét.
Gáborné Puskás Julianna gyászfeldolgozó csoportvezető beszédében megvallotta, hogy magának is hosszú és gyötrelmes folyamat volt unokája halálának feldolgozása. Rengeteg ideig nem talált kiutat a szűnni nem akaró gyötrelemből. Biztatott minden gyászolót, hogy merjen fájdalmáról beszélni és segítséget kérni.
Az imaalkalom végén a kórházlelkészi szolgálat munkatársai négyszemközti beszélgetésre, az atyák szentgyónásra adtak lehetőséget a gyászolóknak, akik mécsesgyújtással emlékeztek meg szeretteikről.
Forrás: delmagyar.hu