Nigériában születtem, onnan érkeztem Magyarországra 2014-ben. Azért pont Magyarországra, mert a szegedi püspöktől, Dr. Kiss-Rigó Lászlótól kaptam egy ösztöndíjat, vagyis egy olyan lehetőséget a paptestvéremmel, Benjamin atyával együtt, hogy itt tanuljunk, itt folytassuk a papi képzést. Nigériában kezdtem a tanulást, szeminarista voltam, oda is tartozom jelenleg is. Amikor az otthoni püspököm mondta, hogy Magyarországon fogod folytatni a papi képzésedet, természetesen mondtunk igent. A papszentelés után püspök úr is nagyon jószívű volt, és kérte, akarta, hogy szolgáljak ebben az egyházmegyében.
Az első hónapokban angol nyelven tudtunk kommunikálni, voltak tolmácsaink, mint Zoli atya, akkor ő is kispap volt, és tudtunk vele angolul beszélni, ő fordított nekünk magyarról, mit mondanak nekünk. Később elkezdtünk magyar nyelvet tanulni az egyetemen, és ahogyan telik az idő, egyre szépen tanultuk a nyelvet. 2020 júniusában fejeztem be a teológiát, abban az időben kerültem ide Kistelekre gyakorlatra, diakónusként, és itt voltam, amikor kihirdették a papszentelésemnek a dátumát. A szentelésem után itt Kisteleken tartottam az első misémet, és püspök úr továbbra is ide helyezett első szolgálati helyemre – mesélte el Amanso Brendan Chika, vagyis Brendan atya, hogy hogyan került Kistelekre.
Nehéz volt, számomra még egy folyamat, mert a ragozásokat, a kifejezéseket folyamatosan tanulom, igyekszem mindenkitől, bárkitől kérni a magyarázatot, ha valami nem világos.
A magyar nyelv mellett a magyar történelem ismerete is fontos. A miséken azt hallhatjuk, hogy a magyar múltat, történelmet is ismeri Brendan atya…
A teológián nem csak teológiát tanultunk, hanem magyar történelmet is, ezekben otthon kell lenni, habár nem tökéletesen, mert mindent nem tudok, de a lényeges dátumokban, eseményekben otthon vagyok.
Nigériai és magyar is vagyok. Az életem elmúlt 8 évét itt töltöttem, és most már mondhatom, hogy itt van nekem az élet, vagyis az életem erről szól jelenleg, és sokat, sokat jelent ez. Ez nem csak egy papír, nagyon jelentős része az életemnek.
Van-e kedvenc szava, vagy olyan szó, amit nehéz kiejteni?
Sok, sok, olyan van. Van, amit én sem veszek észre. Néha mondok valamit, és tudom, hogy ezt nem jól kiejtettem. Még küzdök az ékezetekkel, ha izgulok, akkor képes vagyok elrontani egy szó. A leggyakoribb, amit szerencsére sosem szoktak használni, az a megszentségteleníthetetlenség. Az nehéz.
A kedvenc szava?Palacsinta –
nevetnek össze Antal Imre atyával. Vagy a rizs. Nem arra szoktam törekedni, hogy legyen egy szó, amit ismételek, hanem hogy kommunikáljak, a körülöttem lévő emberek, a hívek értsenek, mit akarok, arra szoktam törekedni. Ha valaki négernek nevezi, az bántó?Az nem bántó, az benne is van, a külföldi embernek simán félre is lehet érteni, de ez ez a nyelv, ez a megszólítás is. Értem a háttér története, hogy ez a nyelv, és ismerem, hogy milyen a megszólítás szándéka. Ezért is fontos otthon lenni a kultúrában, a történelemben, a nyelvben, aztán az alapján tekintsünk az itteni dolgokra. Nem fogjuk amerikai szempontból vizsgálni a magyar kultúra, nem úgy működik. Magyar szemmel a magyar dolgok, amerikai szemmel az amerikai dolgok.
Van különbség a nigériai és magyar egyház között? – tettük fel a kérdést.
A szentségek kiszolgáltatása szerintem ugyanaz, annyi különbség emelnék ki, hogy a létszám a legnagyobb különbség. Nigériában még fiatal az egyház, még nincs 150 éve, és látszódik is, hogy milyen sokan vannak jelen akár egy hétköznapi szentmisén vagy egy vasárnapi szentmisén. Európában kicsit más a helyzet, kevesebb a létszám Nigériához képest, vagy Afrikához képest, de a tisztelet az egyház iránt ugyanaz. Nigériában van nagyjából 50% muszlim, 40% kereszténység, ebben van mindenféle felekezet, és ebből a 40 százaléknak a fele római katolikus, és rengeteg a kisebb keresztény felekezet. A maradék tíz százalék az ateisták, és van az úgynevezett törzsi vallás, akik még az ősatyáink szolgálják. Így oszlik meg az ország. Maga az országban van az a rész, ahol van a muszlim többség, és van, ahol a keresztény többség van, és van, ahol vegyes. Az országban van három nagy törzs, van az Igbo, a Joruba meg a Hausa. A Hausa törzs, ott van a muszlim többség, én Igbo törzs vagyok, nálunk van a keresztény többség, és van a Joruba törzs, ahol vegyesen vannak.
Hogyan tervezi a jövőjét? – érdeklődtünk.
A főnökömtől tanultam, hogy az ember… hogy is szokták mondani? Ha adnak, fogadd el… Hát a jövőm teljes nyitottsággal közeledek hozzá, ha rajtam múlik, szívem szerint maradnák, de végül is a papság arról szól, hogy engedelmes kell lenni az elöljáróink iránt, tehát nyitott is vagyok a döntésükre. Ha azt kérik tőlem, hogy maradjak, akkor maradok. Ha pedig hazarendelnek, akkor csak igent tudok mondani. Otthon heten vagyunk testvérek, szüleim, heti szinten szoktam velük egy-kétszer beszélgetni. Hála a Jóistennek, jó az egészségük, tartom a kapcsolatot velük –
kopogta le.
Korábban itt volt Benjamin atya, aki egy teljes évet töltött itt a plébánián papnövendékként, hogy belelásson a papi szolgálatba, s hogy a magyar nyelvet elsajátítsa. Akkor még Brendan atya Csongrádon volt, de Benjamin által a kistelekiek kezdték megszokni a színesbőrű atyák jelenlétét a városban. Nagyon nyitottak voltak a hívek, akik találkoztak Benjamin és Brendan atyával. Beszélgettek velük, megtapasztalták, hogy mennyire nyitottak ők is, és mennyire fontos, hogy meg tudják magukat értetni, s hogy az üzenet, amit közölni akarnak, az eljusson az emberekhez –
idézte fel a néhány évvel ezelőtti történéseket Imre atya.Látták és most is látják az emberek, hogy van benne akaraterő, akarja, hogy megértsék őt. Mindent megtesz, artikulál, készül, és én mindig csodálkozom azon, hogy ilyen szépen és választékosan beszél magyarul. Szépen ki tudja magát fejezni, nem beszélve arról, hogy egy vasárnapi prédikációra – ami nagyobb volumenű beszéd, mint egy hétköznapi – felkészül, és papír nélkül tud tanítást adni az embereknek.
Van egy olyan réteg, akiknek ez újdonság, akik nem tudnak ezzel mit kezdeni, és akiknek szokatlan. Kistelek történetében nem jellemző, hogy egy afrikai színesbőrű pap hirdeti az evangéliumot, vagy éppen a családi eseményeknél közreműködik, mint keresztelés, házasságkötés vagy temetés. Néha elő szokott fordulni, hogy jelzik, hogy ne ő menjen egy-egy eseményre. Ezt soha nem titkoltam el előtte, hiszen az embereknek ezt is szokni kell, és türelmesnek kell lenni. Néha én hamarabb elveszítem a türelmemet, mert úgy vagyok vele, hogy azért vagyunk itt, hogy munkamegosztással tegyük a dolgunkat.
Amit üzenni szeretnék az olvasóknak vele, és minden színesbőrű emberrel kapcsolatban, bárhonnan is jöjjön, és bármilyen nyelvet beszéljen, bármilyen kultúrát képviseljen, az az, hogy az embernek nem a színe a lényeg, hanem a szíve. Aki megismeri, aki találkozott már vele, aki egyszer is szóba állt vele, aki kapcsolatba lépett vele, az tudja, hogy ki ez az ember.
Ez annyira tetszik nekem, mert itt mi minden apróságon kiakadunk. Történik valami, amihez sokszor nincs is közünk, mondjuk ki hol nyaralt, vagy ki mire költi a saját pénzét. Képesek vagyunk ezen kiakadni, pedig ez nem arról szól, hogy lőnek a fülünkbe, meg este lefekszem, és reggel a bomba leviszi a ház tetejét, mint ahogyan Nigériában ez sajnos gyakori. Brendan atya nyolc éve nem volt otthon, és egyszer nem hallottam, hogy emiatt méltatlankodna, és türelemmel kivárta, míg decemberben ennyi idő után sikerült a Jóisten segítségével hazalátogatnia.