Találkozás a világegyházzal

„Minden forrásom belőled fakad”

Szeptember 5. és 12. között a magyar főváros adott otthont az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak, amely a Ferenc pápa által celebrált Statio Orbis szentmisével ért véget. A világeseményre – amelynek egyik meghívó gondolata a „Találkozz Jézussal, Budapesten!” volt – a Szeged-Csanádi Egyházmegyéből mintegy 4000 regisztrált zarándok érkezett, közöttük 25 pap, illetve 10 papnövendék.


Sokan értetlenül álltak már a kongresszus címe előtt is: sajnos, manapság kevesebben tudják, értik, mi (illetve ki) is az Eucharisztia. Pedig, ahogyan I. Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárka fogalmazott, „Semmi sem egyetemesebb az Eucharisztiánál, mert ennek ünneplése válogatás nélkül gyűjti össze az embereket egy testbe, Krisztus testébe”.

A budapesti nemzetközi találkozón ezt a témát járták körül a hazánkba látogató teológusok, főpapok, zarándokok.

Van, akit elriaszt egy tömegrendezvény és van, akit elvarázsol. A sokféle reakció és az ezekről szóló vita végig kísérte a hetet. Ennek ellenére, aki ott volt, annak az esetleges fáradsággal együtt is, egészen új képe alakult ki az egyházról.

De vajon mit adhatott ez az egy hét egy vidéki hittanárnak? Az élmények óriási és gazdag kínálatából néhány pillanatképet idéz fel Márton Gábor, mórahalomi katekéta.

A Hősök terén tartott nyitómisére kíváncsisággal és várakozással telve érkeztem, elkísérve két tanítványomat, akik itt lettek elsőáldozók. Már a pályaudvarról kilépve megérintett a rendezvény hangulata, ahogyan az egyre növekvő tömeggel közelítettük meg a különlegesen átépített történelmi helyszínt. A rendezvény méreteit itt kezdtem el igazán felfogni: lenyűgözött a jelen lévő püspökök, papok, szerzetesek és világi hívek létszáma – nem is beszélve az ezer fős kórus csodálatos énekéről vagy a rengeteg önkéntes segítő kedves, közvetlen szolgálatáról.

A Hungexpón tartott ötnapos kongresszusi program a találkozások napjait hozta el: régen látott ismerősök örömteli üdvözlése mellett új, néha igencsak távoli országból érkező zarándokokkal sodródtunk egymás mellé. Először még meglepődve vettem észre, hogy a nyitó előadáson egy brazil atya lett a szomszédom, később azonban már teljesen természetesnek számított, hogy a különböző nyelveken tartott imaórákat és szentmiséket együtt imádkoztuk végig mindenkivel, akárhonnan is jöttünk. A nyitott, szerető légkör örömteli tapasztalat volt a hét során: mindenkit meg lehetett szólítani, és rendre mosolygó, baráti válaszokat kaptunk egymástól.

Nem győztük jegyzetelni az elhangzott tanításokat, annyi értékes gondolatot és biztatást kaptunk az előadóktól. Milyen jó, hogy a modern technikának hála, mindent megtalálhatunk és visszanézhetünk az interneten keresztül, amit azoknak is érdemes megtenni, akik nem tudtak eljönni.

Néhány emlékezetes pillanat, amik megérintettek a kongresszuson:
Amikor egyik reggel a metrón az olasz csoport idősebb hölgy tagja közös fotót kért a magyar ferences nővérektől.
Amikor a Fülöp-szigetekről jött érsek a kassai vértanúkról prédikált az emléknapjukon tartott misén.
Amikor a zsúfolásig megtelt Szent István-bazilikában tartott afrikai orvosmisszióról szóló est végén – életükben először – találkozott a nővérképzést végző fiatal nigériai lány és az oktatást kifizető magyar üzletember.
Amikor a Mátyás-templom lépcsőházában állva énekeltük a Himnuszt, mert beljebb már nem fértünk a magyar zarándokoknak tartott szentmisén.
Amikor a 100 Tagú Cigányzenekar zenészei nagy figyelemmel és tisztelettel követték szólót játszó társukat.
Amikor a metróból kilépve egy dicsőítő koncert színpadába ütköztem, ahol ezernyi ember hallgatta, énekelte az Isten dicséretét.
Amikor a mianmari bíboros előadásába a magyar egyháztörténetet is beleszőtte.
Amikor a sok ezer zarándok étkeztetését viszonylag gyorsan és gördülékenyen irányító cserkészek sorfala mellett elsétálva csodáltam a szervezettségüket.
Amikor a bazilikában tartott szentségimádás végén fájó derékkal és lábakkal, mégis szinte a föld felett lebegve indultunk haza az Eucharisztia elől.
Amikor az idős guineai bíboros két órán át dedikálta a könyvét, nem törődve a hivatalos programmal, hogy mindenki sorra kerülhessen.
Amikor a Papp László Sportarénában egy hangos, pörgős, táncolós rockkoncertet követő szentségimádáson egyszerre tudott csendben imádkozni tízezer fiatal.
Amikor a domonkos nővérek a kongresszus himnuszát (Győzelemről énekeljen…) énekelték a villamoson, majd a velük utazó atya áldást adott minden utazóra és a járműre.
Amikor százezernyi emberrel együtt vonultunk végig az Oltáriszentség nyomában a Parlamenttől a Hősök teréig vezető gyertyás körmeneten és énekelve, imádkozva hirdettük Jézus nevét.
Amikor Ferenc pápa néhány méterre haladt el előttünk, és a gyerekeinkkel együtt élhettük át ezt a történelmi pillanatot.

Sokáig lehetne még sorolni az élményeket, tanításokat, és ezt is fogom tenni. Ahogyan Veres András püspök fogalmazott: „az elkövetkezendő évtizedekben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusból fogunk élni”. Azokat is el kell érnünk az itt elhangzottakkal, akik nem lehettek ott, hogy elinduljon egy megújulás az egyházunkban. „A hitnek missziós jellege van, azt kívánja, hogy osszuk meg másokkal” – hangzott el az egyik előadásban. Az egyháznak ki kell lépnie az intézmények és struktúrák közül, hogy az élő Krisztust hirdesse – ezt mások mellett maga Ferenc pápa is hirdette, az egy hetes világesemény záró szentmiséjén. Ez a felszólítás és lendület vigyen bennünket is tovább.

Márton Gábor
hitoktató