„Örömmel viselem keresztemet…”
Megújulás, helyzetértékelés és visszatekintés egyaránt megjelentek a Szent Dömötör Kórházlelkészi Szolgálat évi találkozóján Szegeden.
A Szeged Csanádi Egyházmegye 2019 őszén indult szolgálatának lelkipásztori és világi munkatársai a Katolikus Házban vettek részt hagyományos találkozójukon. Az esemény célja mindig a személyes találkozás, az emberi-szakmai-hivatásbeli kapcsolatokban való megerősödés, a tapasztalatok megosztása, látókörük szélesítése.
Érezhető volt, hogy mára egy egyre inkább összeszokott közösség tagjai találkoztak, akik egyre közvetlenebbül képesek megszólítani egymást: megosztani, amit maguk hordoznak, és befogadni azt, amit a társaik hoznak. Erősödő közösség az egymásra figyelésben, elfogadásban, tapintatban, türelemben. Hasonlóképp – mégis másként, a helyzetre alkalmazva -, ahogy ezt a rájuk bízottakkal szemben is megélhetik. Még akkor is, ha új taggal is bővült a kör, hiszen Hódmezővásárhelyen új lelkipásztor, Antal Imre plébános atya csatlakozott be a kórházlelkészi szolgálatba.
Az Egyházmegye minden, kórházzal is rendelkező településéről jelen voltak lelkipásztorok és világi munkatársak egyaránt: a Gyula, Békéscsaba, Orosháza, Szentes, Makó, Deszk, Hódmezővásárhely kórházait, és természetesen a Szegedi Klinikákat ellátó civil szolgálattevők. Közöttük a lelkipásztorok, helyi plébános atyák.
Bevezetésként ezúttal is olyan szociodramatikus elemek által keretezett megosztó kör volt, mely az ember-ember közötti mélyebb megértést, közeledést szolgálta, valamint azt, hogy rátekinthessenek hivatásukhoz való viszonyukra lehetőleg minél szabadabban, minél inkább megfelelési kényszer nélkül.
Máramarosi Mária koordinátor a számok fényében is ismertette a világi munkatársak elmúlt 5 évi tevékenységét. Növekedés volt megfigyelhető a betegekre, a munkatársakra és a hozzátartozókra fordított érdemi idő tekintetében egyaránt. A betegágy melletti tapasztalatok, valamint az azt kiegészítő szupervíziós munka és képzési alkalmak érettebbé is tették az egyének és a közösség jelenlétét, lelkigondozói munkáját. Ily módon – bár ez számokban nem kimutatható –, minőségben is többet, mást nyújthatnak ma a munkatársak, mint kezdetben.
Az alkalom szakmai részét egy olyan programpont zárta, amely lehetőséget adott a még mélyebb megosztásra: három tematikus kiscsoport közül választhattak a jelenlevők, melyet kórházlelkész atyák vezettek fel.
Iványi László orosházi plébános atya a „Fájdalom szerepe a lélek fejlődésében” témakörben osztotta meg gondolatait. Bach 56. „Örömmel viselem keresztemet” című kantátájától indítva gondolatmenetét fejtette ki gondolatait. „A szenvedés olyan, mint a »valuta«. Ajánlja fel az Úrnak, mert a fájdalom és a kereszt erőforrás, nem büntetés – szoktam mondani a betegeknek.” (V. ö.: Mt10,38-39). Pálfai Zoltán atya Makóról arra a kérdésre kereste a választ Hogyan mutatkozik meg Isten kegyelme azokban, akik a „maguk módján”, felekezetekhez nem tartozva hisznek, imádkoznak? „A szél ott fúj, ahol akar.” Vagyis minden titkot nem láthatunk abban, ahogy a különböző világlátású emberek megélik Istennel való kapcsolatukat. Schönborn bíborost idézve elmondta, sokszor zavart okoz a lelkekben, hogy a politika konfesszionalizálódik, vagyis bizonyos értelemben átveszi az egyház szerepét az emberek gondolkodásmódjában. Azonban Pálfai atya idézett három olyan pápai megszólalást, melyek mélyebbre visznek az egyház helyének, szerepének megismerésében: XXIII. János pápa szerint az egyház „szerető, jóságos és türelmes anya”. VI. Pál pápa szerint feladat, hogy szolgáljuk az embert minden nehézségében, bajában is. Ferenc pápa pedig (XVI. Benedek nyomán) hangsúlyozza, hogy az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik. Dr. Thorday Attila atya teológiai tanár kiscsoportjában az Test és Lélek kapcsolatáról hozott gondolatsor indította el a beszélgetést. Sem a test bálványozása, sem annak alábecsülése („…A lélek, ami éltet, a test nem használ semmit” {Jn 6,36}) nem helyes, nem keresztény viszonyulás. A „Szentlélekkel átitatott, megújult test” az, amiről érdemes mélyebben gondolkodnunk, hiszen az Isten a maga képmására teremtette az embert (Ter 1,26-27) „…ettől a meghitt mozzanattól lett sajátosan azzá, aki, s ezáltal vált valóra a legszemélyesebb, a mai napig élő és ható kapcsolat közte és Isten között – ebben áll az ember különleges méltósága.”
A betegágy melletti szolgálatban is ezzel a tisztelettel fordulnak papok és világi munkatársak a rájuk bízottak felé továbbra is.
Lejegyezte: Bartucz Katalin