Serfőző Levente: Akkor is virrasztanunk kell, amikor nincs karácsony

A kereszténység egyik legnagyobb ünnepének üzenete kétezer éve változatlan. Mégpedig, hogy Isten testet öltött, sorsközösséget vállalt az emberrel. A karácsony misztériumáról, a rászorulók iránti érzékenység fenntartásának lehetőségeiről, a betlehemi jászolt körülvevő személyek szimbolikájáról Serfőző Leventével, a Szeged–Csanádi Egyházmegye oktatási püspöki helynökével beszélgettünk.

– A karácsony legnagyobb öröme a keresztények számára az a kisded, aki kétezer évvel ezelőtt megszületett. Milyen üzenetet hordozott és hordoz máig az a betlehemi éj­­szaka?
– Isten közel jött hozzánk. Az első karácsony óta nem egy távolról üzenő, parancsoló is­­tenkép az, ami bennünk él, hanem egy olyan Isten, aki emberré lett. A mi hangunkon, nyelvünkön, a mi szívünk szavaival, a mi tekintetünkkel szólt hozzánk és nézett ránk. Ezt a közelséget ünnepeljük, erre emlékezünk minden karácsonykor.

– Az adventi időszakban rendszerint fellángol az emberekben az adományozási kedv. Hogyan le­hetne ezt a rászorulók iránti érzékenységet az év többi részében is fenntartani?
– Be kell látnunk azt, hogy mi is ajándékozottak vagyunk, hogy az életünk ajándék. Megkaptuk anélkül, hogy bármit tettünk volna előtte ezért. Isten ajándéka, a szüleink szeretetének ajándéka, és ezt a megajándékozottságot tudatosan vagy tudat alatt, de hordozzuk magunkban. A karácsony ünnepe felerősíti ezt az érzést. Jó lenne, ha ezt az érzékenységet, nyitottságot komolyan és tudatosan tudnánk megélni a hétköznapokban is. Hiszen segíteni, odafigyelni, felhívni telefonon vagy meglátogatni valakit, rákérdezni, hogy vagy, kedvesnek, jószívűnek, jó akaratúnak lenni, ezek nem csak kimondottan karácsonykor igaz és fontos gesztusok. Az életünket teszi nemesebbé, ha az ünnepeken túl is megéljük a jóságot, egymás szeretetének és elfogadásának erényét. Tudatosan kell tehát a jóságban, az érzékenységben és a nyitottságban túllépni majd az ünnepet. A szívünk tisztasága az, ami tapasztalhatóvá válik karácsonykor, és ezt a tisztaságot kell tudatosan ébren tartanunk. Ne aludjunk tehát bele a hétköznapok forgatagába és feladataiba. Akkor is virrasztanunk kell, amikor nincs karácsony.

– Papok és civilek összefogva a Jövőt a Fiataloknak Alapítvány égisze alatt idén is meghirdették az Egy szívvel, közösen elnevezésű adománygyűjtő akciót. Sikerült-e minden rászoruló hittanos gyermeknek angyalkát találni?
– Mindig nagy izgalom, hogy összejön-e a 100-150 ajándék. Kicsit szembe megyünk minden évben az árral, hiszen nagyon sok hasonló akció zaj­lik az adventben. Az, hogy ebben a felhívásdömpingben a mi kis kezdeményezésünk fenn tud maradni, az mindig egy csoda. Most az utolsó pillanatban is hoztak csomagokat, amelyekkel kedden reggel indultak el az autók az egyházmegye különböző településeire. Azt láttam, hogy aki jelentkezett, a játékok mellé a szívéből is csomagolt. Sokan levelet írtak, amelyben a keresztnevén szólították meg a megajándékozott gyermeket, ismeretlenül küldték neki jókívánságaikat.

– Advent elején minden templomba kikerült a betlehemi életkép, amelynek minden szereplője más-más üzenetet hordoz. A jászolt körülvevők közül kit emelne ki ezen a karácsonyon követendő példaként?
– Karácsonykor mindenki a maga szívét és lehetőségeit teszi az ünnepbe. Ez így történik a pásztorok, a napkeleti bölcsek, Mária és József esetében is. Mindegyikük a maga szívét és gazdagságát vitte a jászol elé. Ma a betlehemi személyek közül Máriát és Józsefet emelném ki. A családot, amely életet ad, amely felneveli és elfogadja a gyermeket. A családot, amely dolgozik, küzd és gondoskodik. Mária és József ketten küzdöttek meg az úttal, saját erejükből, saját imájukkal és lehetőségeikkel kellett befogadniuk és utat adniuk Istennek, a megtestesülés nagy titkának, amit csak ők láttak. Hiszen csak ketten voltak ott, amikor megszületett a gyermek, a csoda. Mindenki más utána érkezett. Isten ma is személyesen szólít meg mindannyiunkat. Lehet, hogy valakin vagy valamin keresztül, lehet, hogy a szívünk mélyén, de az csak nekem, csak az én szívemhez szól, mint annak idején Máriának és Józsefnek az életében.

– Az év vége mindig az összegzés időszaka is. Idén a legnagyobb egyházi esemény Ferenc pápa ma­­gyarországi látogatása volt. Mit jelentett ez a hazai, keresztény kö­­zösség számára?
– A szentatyák látogatá­­sa mindig nagy megerősítő élmény volt a magyarság számára. Ferenc pápát nagyon sokan szeretik, elfogadják, függetlenül attól, hogy valaki katolikus, protestáns, egyáltalán vallásos-e vagy sem. A személyisége, az üzenetei, amit képvisel, ahogyan meg tudja szólítani az egyház perifériáján élőket, az mindenki számára kedves és vonzó. Azonban a szentatya látogatását illetően érdemes ennél is mélyebbre menni, és kezünkbe venni azokat a beszédeket, üzeneteket, amelyeket itt, Magyarországon fogalmazott meg a szegényekkel, a menekültekkel, a romákkal, a papsággal vagy éppen az ifjúsággal való találkozásai alkalmával. Igencsak közel akart jönni hozzánk, magyarokhoz. Nemcsak eljött, hanem közel jött. Gesztusaiban és beszédeiben egyaránt. Tanításában mindenki találhat szellemi-lelki iránytűt.

– Úgy fogalmazott, hogy nemcsak eljött, hanem közel jött, és tudtommal éppen ez a szentatya által hirdetett szinódus lényege. Hol tart most ez a folyamat?
– A szinódus azt jelenti, hogy együtt járunk az úton. Kétezer év alatt az egyház világban való jelenlétének arca, stílusa többször változott. Mindegyik mögött ugyanaz a misszió van, de maga a történelmi kor, a kulturális helyzet meghatározta, hogy hogyan vagyunk egyház. A mai társadalmi-kulturális közeg, amelyben az egyház él legfőképpen Európában, de az egész világra is értelmezhető, arra hív bennünket, és a szentatya ezt akarja megerősíteni bennünk, hogy nem külön egy klerikális és külön egy világi Krisztus-hívők közössége létezik. Az egyházban élők együtt kell járjanak azon az úton, amelyre Jézus az egyházat a mennybemenetel után misszióba küldte. A szinódus ezt a közös utat, közös együtt járást próbálja kifejezni. A szentatya hármas mottója a közösség, a részvétel és a misszió. Az egyház közösség, ahol mindannyiunknak van feladata, küldetése. Nem biztos, hogy nekem az a feladatom, mint egy családapának, és fordítva. Mindenkinek megvan a maga karizmája, lelki adományai szerinti helye, szolgálata. A méltóságunk ugyanaz a keresztség által, de a feladatunk egyedi. Ezt a személyes meghívást kell felfedezni úgy, hogy közben egy úton vagyunk. A szinódus el­­ső ülésszaka ősszel zajlott le Rómában. A társadalmi és egyházi élet nagy kérdéseit vetette fel, kezdve a világiak szerepével, folytatva a nők szolgálatának, a más vallásúak, más identitásúak helyének és szerepének kérdéseivel. Nyilván ezekről kell beszélni, de nagyon világosan azt is látni kell, hogy a szentírás, a kinyilatkoztatás fényében vannak bizonyos teológiai határok, amelyek egyben a természet határai is. Kell, hogy gyakoroljuk az elfogadást, de meg kell tanulnunk világosan megfogalmazni az egyház tanítását. Ez egy nagy ütközőzóna. A tanítás, az igazság hitelességét és tisztaságát azonban nem a kor és nem az áramlatok mozgása határozza meg.

– Oktatási helynökként mit gondol arról, hogy a fiatalokat hogyan lehet bevonzani és bent tartani az egyházban?
– Személyesség, hitelesség, példamutatás, közelség. A fiatalok tiszta, hiteles példákra vágynak a felnőttektől, amelyekre felnézhetnek. Azt várják, hogy a szavunk és az életünk, amit mondunk és amit teszünk, az összhangban legyen. Nagy mérőzsinór számunkra az ifjúság, sokszor állítanak tükröt nekünk. Érezniük kell, hogy van helyük a közösségben, le­­gyen az egy egyházi vagy éppen valamilyen értékhordozó világi közösség. Mert az a lényeg, hogy közösségre találjanak. Sokan közülük elszigetelődve, online közegben nőnek fel. Nekünk ezt a közösségi létet kell felkínálni vonzó módon. A legfontosabb, hogy meghallgassuk őket. Általában az a gond a felnőttek és a fiatalok viszonyában, hogy felnőttként tudjuk azt, amit tudunk, és abból indulunk ki, hogy ők ezt nem tudják. Ép­­pen ezért kinyilatkoztatásszerűen beszélünk velük, pedig a meghallgatás és az elfogadás számukra a gyógyír. Akkor is meg kell hallgatnom és el kell fogadnom, ha olyan dologról beszél, amit én már megjártam, és megégettem magam, és tudom, hogy neki sem tesz majd jót. Nagyon szelíden lehet tanácsot, javaslatot adni, de a fiatalok nem szeretik a recepteket. Ellenben a példára, a személyességre, a szelíd ta­­nácsokra nagyon nyi- tot­­tak.

– Az új esztendőre mit kívánna olvasóinknak?
– Karácsonykor úgy fogalmazunk rendszerint, hogy ál­­dott, békés karácsonyt kívánunk egymásnak. A világban dúló háborúk, de az emberek között a hétköznapokban zajló konfliktusok okán is azt emelném ki, hogy legyen béke és jóakarat a szívünkben.

 

Forrás: delmagyar.hu

Fotó: Gémes Sándor