Június 15-én, szombaton Szegeden, a Szegedi Dómban (Fogadalmi templom) Kiss-Rigó László megyéspüspök pappá szentelte Gáll Szabolcs diakónust. Az újmiséssel szentelése előtt beszélgettünk hivatásáról és küldetéséről.
Gáll Szabolcs Csongrádon töltötte a diakónusi gyakorlatát. Több iskolában tanított hittant. Tanítványai veszik körül a csongrádi Széchenyi István Általános Iskola udvarán, amikor beszélgetünk. Éppen véget ért a hittanóra, a nyolcadikosok így köszönnek el tőle: „Június 15-én megyünk!” Hivatalosak ugyanis hittanáruk pappá szentelésére.
„Ebben az iskolában sok a nehéz sorsú gyerek. Aki meg is van keresztelve, általában annak sincs meg otthon a megfelelő szülői háttere ahhoz, hogy hittani alapjai legyenek” – kezdi a beszélgetést Szabolcs. A fiatal tanár nem a szokásos módon, teremben tartja a hittanórákat. Inkább kihozza a gyerekeket az udvarra, fociznak, játszanak, s amikor kifutkározták magukat, leülnek beszélgetni. „Várom a kérdéseiket. Meg kell ismernem őket ahhoz, hogy kapcsolódni tudjak hozzájuk, és lássam, ki hol tart a hitismeretben. Már annak is örülök, ha nem beszélnek csúnyán, és ha időnként el-elakadva, de elimádkozzák a Miatyánkot” – mondja.
A gyerekeket is nagyon érdekli, hogyan lett Szabolcsból pap. Csíkszentmártonból indult az útja, ebben a székelyföldi faluban született, itt töltötte a gyerekkorát. A templom vasárnaponként mindig megtelt, Szabolcs negyven gyerekkel ministrált együtt. A plébánosa felismerte benne az érdeklődést, és feladatokat bízott rá, így már gyerekként imádságot vezetett és a ministránsokkal foglalkozott. A papi hivatást gondolata nagyon korán megszületett benne. Így mesél erről: „Azt álmodtam, misét mutatok be, reggel pedig azt mondtam a szüleimnek, hogy pap leszek.” Nyolcéves volt ekkor.
Mint mondja, sokat köszönhet mindkét nagymamájának. Az egyik még a születése előtt imádkozott azért, hogy az unokája pap legyen, a másik pedig rendszeresen vitte magával a templomba. Szabolcs a gyulafehérvári kisszemináriumba jelentkezett, ahol tovább erősödött benne az elköteleződés vágya. „Sokat tanultam, barátokat szereztem, akik támogattak ezen az úton” – mondja. Érettségi után jelentkezett a szegedi szemináriumba. Az egyházmegyét a második otthonának tekinti. Különösen a szívéhez nőtt Mórahalom, amely Csíkszentmárton testvértelepülése; Csongrád, a diakónusi szolgálati helye, valamint Gyula és Szarvas, ahol hosszabb gyakorlatot töltött.
Papi jelmondatát, amit annak idején Márton Áron is jelmondatául választott, Tours-i Szent Mártontól, szülőfaluja védőszentjétől vette: „Nem vonakodom a munkától.”
Szabolcs szereti a munkát, kikapcsolódásnak éli meg például a takarítást. Látja, hogy lelkipásztorként rengeteg a feladat. Fontosnak tartja többek között visszahozni a közösségi életbe a népegyházi ájtatosságokat. „Lehet magunktól, a saját szavainkkal imádkozni, de milyen szépek a litánia, a rózsafüzér imái! Nem szabad, hogy mindez elvesszen. Engem ezek az ájtatossági formák tartottak meg és segítettek a papság felé.”
Szabolcs közvetlen ember, s ez segít neki kapcsolatot teremteni másokkal. Csongrádon kerékpárral közlekedik, a reverendájáról felismerik, sokan megszólítják. „Szeretnék jó pap lenni – mondja. – Nyitott ember, aki ott van a hívek között, aki örömmel ül le beszélgetni, és szívesen meglátogatja a családokat, ha hívják.”
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Lambert Attila; Sipos Zsolt/Szeged-Csanádi Egyházmegye (nyitókép)
Magyar Kurír