Negyedik alkalommal rendezte meg a Szeged-Csanádi Egyházmegye Kateketikai Intézete június 7-én a mentor-katekéta konferenciát. A szegedi Gál Ferenc Egyetem Klebelsberg-termében A kísérés művészete címmel tartott szakmai nap célja a katekéták támogatása és a katekézis valós kérdéseinek tárgyalása volt.
A konferencián kateketikai irodák munkatársai, katekéta koordinátorok, a katekétaképzés szakmai felelősei és mentor-katekéták vettek részt, több egyházmegyét képviselve.
A konferenciát Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyéspüspök nyitotta meg. A kísérés művészete – idézte a konferencia címét, és arról elmélkedett, milyen jelentéstartalmakkal bír nyelvünkben a kísérés szó. Kiemelte azt a kísérést, amit az élővilágban látunk, ahogy a szülők szeretetkapcsolatban, törődéssel és aggódássál kísérik felnövekedésükig az újszülöttet, és végül azt a bizonyosságot fogalmazta meg, hogy Isten az, aki a kísérés igazi példáját adja, Ő az, aki kíséri a végső célig az embert.
Serfőző Levente, a Szeged-Csanádi Egyházmegye Kateketikai Intézetének (SZEKI) vezetője köszöntőjében elmondta: 2013-ban indították el a katekétákat pasztorálisan és szakmailag támogató, kísérő Szent Barnabás-mentorprogramot. „Katekétának lenni hivatás, feladat, misszió, melyben az örömök mellett sokszor elfáradunk. Ez a szolgálat beleágyazódik az istenkapcsolatba, ezért katekéta lelkiségnek fontos eleme a személyes és szakmai növekedés. Szükség van a támogatásra, kísérésre, mely az Egyház egyik ősi tapasztalata és gyakorlata” – mutatta be a konferencia témáját Serfőző Levente, amit előadások és műhelyek dolgoznak fel.
Udvardy György veszprémi érsek, az Országos Hitoktatási Bizottság elnöke előadása az Új Evangelizáció Pápai Tanácsa kiadásában megjelent A katekézis direktóriuma által képviselt utat mutatta be, a katekétákat támogató kísérésre helyezve a fókuszt. Rámutatott korunkra, indokolta a kísérés szükségességét: nagyfokú elbizonytalanodás jellemző a mára, ki az ember, ki mondja ezt meg, és hogyan gondolkodik az ember önmagáról. Egyidejűleg megnőtt a személyesség igénye az élet minden területén. Átértékelődik a vezető szerepe: egy legyen közülünk, de azért külön legyen, és tudja, merre megyünk. Mindez befolyásolja a tanulás, tudás lényegét, célját, tartalmát.
Az érsek arra hívott, helyezkedjünk az emmauszi tanítványok helyzetébe. Jézus és az emmauszi tanítványok története a kísérés művészetének példabeszéde: A tanítványok onnan távolodnak, ahol az élet legdöntőbb eseménye történik. Tudnak a feltámadásról, mégis reményvesztettek, és abba az irányba haladnak, ami épp reménytelenségüket növeli. Ez a mai ember leírása. Ebben a helyzetben Jézus nemcsak kísér, de értelmezi is tanítványok helyzetét, életüket. Jézus társul szegődik, ő az, aki kísér, ismeri az utat, és segít eljuttatni a célba a rábízottakat, akik el is akarnak jutni oda, és engedik, hogy a másik vezesse őket. Társak lesznek. Ez Isten magatartása: Elmegyek veled, bárhová mégy. A kísérő tanú is, jártas az élet és Isten dolgaiban, léte biztonságot jelent, segít jól értelmezni az életet. A kísérés megfelel Isten pedagógiájának, a hit belső természetének.
Kapcsolatot kíván, és a bizalomra épít,
tanúságtevő, ahogy a katekétai hivatás is.
A direktórium a katekézis identitását, célját, feladatát a kísérésben találja meg, ugyanakkor
a kísérésben nem mondhatunk le a tanítás, vezetés felelősségéről
– folytatta Udvardy György. – A kísérés fogalmában az evangelizáció egy fontos tapasztalata jelenik meg: van egy helyzet, melyben a növendékeink vannak, megnézzük, mit mond ebben a helyzetben az evangélium. De teremthetünk tudatosan is egy helyzetet – például egy zarándoklat, egy tábor –, és ebben keressük, mi az evangélium üzenete. Egyrészről az életet szolgálom, amiben a növendék van, másrészről olyan szituációt teremtek, ahol az evangélium értelmezési pont tud lenni.
A direktórium a reflexió szükségességére figyelmeztet: milyen tapasztalatom van nekem a kísérésről, ki kísért, hol éltem meg kísértnek magam, hogy erősítsem magamban a kísérve lenni és az együtt lenni tapasztalatát. Szólt a nehézségekről, melyek akadályozzák, hogy miért nem tud a katekéta kísérőként jelen lenni: az időhiány, a tanítványok számossága és a motivációk eltérő volta komoly nehézség. A kísérést középpontba állító direktórium segít átgondolni, honnan vesszük az erőt ebben szolgálatban. Végül, tudnunk kell: általunk várja az ember az üdvösségről szóló tanítást, ez pedig készséget kíván a katekétától, a személyes beletestesülését a megváltás művének szolgálatába. Udvardy György érsek nagy bátorságot kívánt mindehhez.
Fehérváry Jákó OSB, a Sapientia Szerzetesi és Hittudományi Főiskola rektora a sivatagi atyák tanításai, és az őket olvasó, ajánló Szent Benedek regulája alapján beszélt a kísérésről. Megmutatta tanításuk időszerűségét. Szempontokat villantott fel az atyákhoz érkező, tanácsot kérők beszélgetései alapján a kísérésről.
A lelki út Szent Benedek szerint élethosszig tartó tanulás.
A tanulást tekintette az emberi növekedés feltételének. A lelki életben a növekedést egyfajta mesterségbeli fortélyok elsajátításaként írja le, mely figyelemmel teli, aprólékos munkát kíván. Hangsúlyozza a példaadás szükségességét, ráirányítja a figyelmet ennek mikéntjére: Benedek figyelmeztette a vezetőt, sokféle ember sokféle szokásaival találkozik a közösségben. Mindenkihez sajátos jelleme alapján kell viszonyulnia, „adaptív pedagógiát” ajánl a vezetőnek. Érzékelje, vegye tudomásul, kik vannak rábízva, és realitásuknak megfelelő magatartást alakítson ki. Benedek a regulában arra is figyelmeztet, hogy
hívő, önismereti munka nélkül ne legyen senki kísérő.
Legyen élő kapcsolata a Szentírással, az imádsággal, továbbá feltételezi a tiszta életét, az ítélkezés helyett az irgalmasságot.
Mind Szent Benedeknél, mind a sivatagi atyák tanításában a kísérés fontos része, hogy az embernek fel kell tárni gondolataikat a lelkiatyának, még a rossz, belső szégyenérzetet kiváltó gondolatokat is.
Az embernek meg kell küzdenie a saját szégyenével; ez talán a legnehezebben viselhető és feltárható érzés, melyben a leginkább támaszra szorul az ember.
Ugyanakkor ezeket akárkinek nem tárhatja fel, fontos a kísérő személye, aki meg tudja gyógyítani a saját és mások sebét. A kísérő a „sebzett gyógyító”, azért tud gyógyítani, mert együtt van a másikkal a sebzettségben. A sebbzettségben beszűkül a világ az ember számára, a kísérő segítségével újra tudja keretezni a problémáját, tágul a látótér számára.
Ehhez kapcsolódva a rektor felvetette, mi a lelkiélet célja, a felszabadulás, a megnyugvás, a jóérzés? Fontos a szorongattatás, aminek elviselését csak olyan emberek tudják segíteni, akik maguk együtt élnek azzal a tudattal, hogy nincs megnyugvás, nem a megnyugvástól vagyunk boldogok.
A kísérésben fontos motívum továbbá az úgynevezett „alulról induló lelkiség”. A sivatagi atyák gyanakszanak arra,
ha egy fiatal nagyon spiritualizál egy problémát, akkor nem veszi észre a közösség adta realitásokat. Az emberi közösségen belül kell megélni a lelki életet, a spiritualitás alapmércéje a másokkal való viszony.
A sivatagi atyák figyelmeztettek a bűnössel való közösségvállalás fontosságára is. Vannak a közösségnek normái, az ezeken való átlépés konzekvenciákkal jár.
Gyűlöljük tehát a vétket, és szeressük az embert
annak tudatában, hogy erre a bűnre akár mi is képesek lennénk. Mind a sivatagi atyák, mind Benedek arra tanít, hogy a valóságot ismerve, a kísért élethelyzetét tiszteletben tartva legyünk az emberek kísérői – fejezte be előadását Fehérváry Jákó OSB.
Csépányi Gábor, az esztergomi szeminárium spirituálisa a lelkivezetést állította a középpontba. Azt mutatta be, hogyan lehet istenközpontú egy lelki beszélgetés. Egy valós lelkivezetési helyzetet vázolt: egy, családi nehézségeket és lelki elbizonytalanodást, kiüresedést megélő nő történetét. Két lehetséges fókuszt választott: el lehet indulni a családi nehézségek, az életközepi válság felé, ekkor a probléma lesz a középpontban és segítő beszélgetés lesz, ami zajlik.
A lelkivezetés viszont a vallásos tapasztalatot állítja a középpontba, arra kérdez rá, mikor és hogyan volt jelen Isten az illető életében,
és a kibontásban felszínre tud jönni, hogy a közelség, együttérzés, gyöngédség érzései kísérik ezt az élményt.
A problémával való foglalkozás ezt ugyanis eltakarhatja, míg a lelkivezető kérdéseivel segíthet visszatalálni ennek élményéhez. Ezen istenélmények ott vannak a mindennapi életben, de általában elszáguldunk mellettük. A vezető feladata a „lassítás”, a megállás, hogy a vezetett észrevegye, Isten jelen van az életében, és elkezdjen ennek a jelenlétnek megnyílni.
Kell a „sabbat”, mert a rohanásban leszűkül az ember látótere, csak a problémákat, megoldandó helyzeteket látja,
ezért Csépányi Gábor a reflexió szükségességére figyelmeztetett. A vezetőtől elvárt az értő füllel való hallgatás, mely az istentapasztalat meghallására van kihegyezve. Ezt akarja explicitté, tudatossá és kimondottá tenni, és megállni ebben a helyzetben, hogy az élmény megmaradjon, és elmélyüljön – így hozható ugyanis át a jelenbe. Mikor az ember mélységében ehhez a tapasztalathoz talál, felszabadul. „Ugye lángolt a szívünk” – éli meg. Ezért fontos, hogy legyenek sabbatjaink,
Isten ugyanis közel van hozzánk, csak észre kell vennünk jelenlétét.
A 34 éve katekétaként dolgozó Kató Csaba a mentor, a mentorált és a szervezet szemszögéből nézett rá a mentorálás ismérveire, céljára, gyümölcseire, arra keresve a megoldást, hogyan segíthető a katekéta pályán maradása, hogyan érhető el, hogy ne a mindennapi túlélés jegyében dolgozzon. Mentorálni azt jelenti, tapasztaltabb barátként, tanárként jó tanácsokkal segíteni. Kell tehát a kapcsolat, kell mindkét részről a kompetencia, és kell a jó kommunikáció. A mentornak tiszteletben kell tartania a katekéta hivatásának emberi és egyházi realitását: nehéz katekétának lenni, ugyanakkor ebben nincs egyedül, mert hivatását az Egyházzal és az Egyházban kell gyakorolnia. A legtöbb pályaelhagyás a „magányos dzsungelharcosként” megélt létből fakad. A katekéta mellé szegődő, őt kísérő mentor segít beintegrálódni az egyházmegye katekéta csapatába, ami közvetíti számára, ő is fontos és hasznos tagja ennek az együttesnek.
Kató Csaba szerint a szervezet – egyházmegye – szempontjából azt kell átgondolni, ellátás vagy fejlődés orientált-e a viszonyulás a katekézishez. Hangsúlyozta az utóbbi fontosságát, a növekedést ugyanis a fejlődés érdekében befektetett plusz energia hozza. Ez az „előre menekülés” például a mentorálás beépítése a katekétai szolgálatba, mely meghozza a gyümölcseit mind a katekéta, mind a szervezet számára. A mentorálás megteremti a fejlődés terét, a kölcsönös kollegialitás révén azt jelzi, nincs magára hagyva a katekéta, a program hatására csökkenhet a fluktuáció. A mentorálás belülről segít, a realitások figyelembe vételével áll a katekéta mellé, kialakítja a segítségnyújtás kultúráját, hozzájárul a katekéta identitás kialakításához.
A konferencia műhelybeszélgetésekkel folytatódott. A vezetés emberi és keresztény jellemzői címmel Szászi Balázs, Nem minden kísérés terápia, de minden terápia kísérés címmel Tajti Péter, A mentori munka lehetőségei a katekéták támogatásában/kísérésében címmel Pontyos Tamás, Mentorálási gyakorlatok az egyházmegyékben címmel Galambos Ágnes és H. Pezenhófer Brigitta vezették a beszélgetéseket.
Fotó: Merényi Zita
Trauttwein Éva/Magyar Kurír