Kiss-Rigó László, a Szeged-Csanádi Egyházmegye püspöke július 1-jén a szegedi dómban szentelte pappá Aleksza Jánost és Tapodi Krisztiánt. A két újmisés pappal még szentelésük előtt beszélgettünk.
Aleksza Jánossal a papszentelést megelőző lelkigyakorlat után, az óföldeáki egyházmegyei zarándoklatot követően beszélgettünk. Így összegezte, mit érez: „Feltöltődtem. Lelki utat mutatott nekem Varga László püspök. Megéreztem, mennyire fontos a napi szentségimádás, megértettem, hogy ez képes megerősíteni és a hitelességben megőrizni egy szolgálatot.”
Aleksza Jánosé korai hivatás. Már gyerekként foglalkoztatta a papság gondolata, hatodik osztályban pedig, amikor határozottan feltették neki a kérdést, töprengeni kezdett: Talán papnak hív Isten? Két eseményt meghatározó élményként emel ki. „Hatodikos koromban megismertetett a történelemtanárom Szent II. János Pál személyiségével, életével. Annyira vonzón írta le, hogyan fordult a pápa az emberekhez, hogy példaképemnek választottam. 2011-ben ünnepeltük a boldoggá avatását, és én, a falusi fiú plébánosommal, Szigeti Antal atyával és édesapámmal kijutottam Rómába. Amikor később az iskolában az élményeimet meséltem az útról, az egyik alsóbb osztályba járó lány megkérdezte tőlem: akkor te most pap leszel?”
János a Békéscsaba melletti Telekgerendáson született, vallását gyakorló keresztény családban. Édesapja katolikus. Édesanyja evangélikus volt, de a házasságkötéskor áttért a katolikus hitre. János gyerekként a békéscsabai Savio Szent Domonkos Katolikus Általános Iskolában tanult. „Szerettem oda járni, biztonságot jelentett, és jó közösségbe tartozhattam. A szüleimnek is fontos volt az a védőháló, amit a katolikus közeg jelentett. Negyedikes koromtól ministráltam a békéscsabai Páduai Szent Antal-társszékesegyházban.
Mindig az oltár körül voltam.”
Tanulmányait később Szegeden folytatta, a piarista gimnáziumban. „Elkezdődött az első tanév, eljött a bemutatkozás ideje az első osztályfőnöki órán. Harminc ismeretlen diák ült együtt megszeppenten a teremben. Amikor rám került a sor – ezt magamnak sem tudom megmagyarázni –, azt mondtam, pap szeretnék lenni. Aztán végig elkísért a gimnáziumi évek alatt ez az önmeghatározás. Tizenegyedikben szerelmes lettem, de mindig úgy gondoltam, hogy a papság lesz a jövőm. Voltak pillanatok, amikor gyengébbnek éreztem magamban Isten hívó hangját, de ott voltak azok az órák, amikor nagyon vágytam arra, hogy pap legyek, hogy élő és mély kapcsolatom legyen Jézussal. Végül rögtön érettségi után beléptem a szemináriumba, ahol sokat formálódott a hitem, az istenkapcsolatom.”
Papi jelmondatául ezt a szentírási szakaszt választotta: „Aki nekem szolgál, engem kövessen, ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám.” János számára ez azt jelenti:
Jézus a biztos pont, és aki Krisztust szolgálja, az mindig nála van
– így fogalmazza meg, miért szereti oly régóta ezt a mondatot.
A papi hivatásban példaként áll előtte gyermekkora plébánosa, Szigeti Antal. „Fontos személy volt számomra gyerekként, és most kezdem megérteni, miért. Antal atya nyolcvanéves, és még mindig pap, lelkipásztor, aki szolgál. Ahogy felemeli a Szentostyát, ahogy kiül gyóntatni, az az igazi papi lelkiséget mutatja nekem.”
*
Tapodi Krisztián kisiskolásként ki akart iratkozni a hittanról, de aztán tevékeny részese lett az Egyház életének, s lassan bizonyossággá vált számára, hogy a papság útjára hívja Isten.
Krisztián a háromezer lelkes Bordányban nőtt fel. „Keresztény értékrendű családban nevelkedtem, szüleim mezőgazdasággal foglalkoznak. A természettel való szoros kapcsolatból fakadóan a hit erősen jelen volt az életükben. A testvéremet és engem is hittanra járattak. Hatodikban abba akartam hagyni, mert nem állt közel hozzám, plusz tantárgy volt, tanulni is kellett rá: az ószövetségi alakokból totót írtunk, amit rendre elrontottam.” A szülei azonban nem engedték, hogy elmaradjon a hittanról, azzal biztatták: „nem lesz az olyan rossz”. Nyolcadikban aztán megváltozott a helyzet. Új hitoktató és új plébános került Bordányba, felrázták az egyházközség életét. „Egyszerűen felpezsdült az élet. A hitoktató és a plébános is példák voltak számomra. Sok programot szerveztek nekünk, köztük a kincskereső tábort, amihez a mi korosztályunkba tartozókat kérték fel csoportvezetőnek.
Megéltem, hogy tevékeny részese lehetek az Egyház életének, és láttam, hogy a társaim is értékelik, élvezik ezt. Elkezdett érdekelni, ki is az Isten, és miért fontos.”
Krisztián a szegedi piarista gimnáziumba jelentkezett. Maga választotta, mégpedig egy Szent Gellért Ifjúsági Találkozó hatására, amelynek a gimnázium adott otthont. A bordányi plébániai közösséggel vettek részt az eseményen, s Krisztián ekkor döntötte el, hogy ebbe a gimnáziumba szeretne járni. A szolgálat itt is folytatódott számára, bekapcsolódott a Kalazancius Mozgalomba. „Mi voltunk, akik elsőként jutottunk ki Granadába. Elvégeztük a vezetőképzőt, majd elindítottuk Szegeden az első közösségeket. Tizenegyedikesként lett egy hetedikesekből álló közösségem. Amikor érettségiztek, én akkor záróvizsgáztam. A hat együtt töltött év összekovácsolt minket, jó közösség vagyunk. Itt újra megtapasztaltam, hogy feladatom van, s átélhettem az örömet is, hogy milyen jó, ha segíteni tudok a fiataloknak, akár az életükben, akár a hitükben.”
Krisztián úgy érzi, rengeteget kapott a tanáraitól, világiaktól és szerzetesektől egyaránt. „Sokat jelentett, hogy a diákéveimben voltak előttem példák, olyan emberek, akik hittel megélt munkájukkal, figyelmességükkel és személyes törődéssel voltak jelen közöttünk.” Hitének fejlődését több minden segítette: egy piarista szerzeteshez járt lelkivezetésre, a plébániájáról is kapott inspirációt, tizenegyedikesként részt vett egy hivatástisztázó lelkigyakorlaton, majd egy élethivatás-tisztázón is a piaristáknál. A terve az volt, hogy történelemtanár lesz, de nyugtalanította a szüntelen belső keresés. „Sok tapasztalat mozdított a papság irányba, éreztem az elhívást.”
Az igent sokáig titokként őrizte. Amikor az érettségi évében kérdezték, merre megy tovább, azt válaszolta: nem tudom. „Félévkor már nagyon kínosnak éreztem ezt, és nem is volt hihető. El kellett mondanom. Először a szüleimmel beszéltem. Elfogadták a döntésemet, és megerősítettek. Azt mondták: az a fontos, hogy boldog legyél. Az osztályban vegyes volt a fogadtatás. Kaptam pozitív véleményt is, de néhányan úgy vélték, »őrültség, hogy erre pazarolod az életed«”.
A szemináriumban is megtalálta a neki való szolgálatot. Oszlopos tagja lett az egyházmegyei ifjúsági tábornak, és egyike azoknak a kispapoknak, akik felkaroltak egy nehéz sorsú családot; azt is elvállalta, hogy keresztapja lesz a tizenkét éves fiúnak. Aztán az egy családból sok lett: az egyházmegyében élő hátrányos helyzetű gyerekeknek oratóriumot és nyaranta tábort szerveznek.
„Nagyon úgy érzem, hogy a papság az én utam. Persze voltak nehéz időszakok is a szeminárium alatt. Más, amikor az ember fejben tudja, milyen lemondásokkal jár majd a papság, és más, amikor megtapasztalja ezt, megélve az ezzel járó kríziseket. Új helyzet az is, hogy látja az Egyházat a maga valóságában, és kezdenie kell ezzel valamit. Jöttek nehézségek, de végül mindig megerősödött bennem, hogy jó helyen vagyok, és Isten ezt szánja nekem.”
A diakónusi év fontos tapasztalat számára. „Jó tanulópénz volt. Sok lehetőséget kaptam Csongrádon és Békéscsabán is. Ifjúsági közösségeket indítottam, ministránsokat szerveztem, több programot kezdeményezhettem. Úgy éreztem, kibontakozhatok, a szeminárium zártsága után láthattam a való életet. De ez is hullámzó volt: bekerül az ember egy közösségbe, ahol nem ismer senkit, aztán meg el kell szakadnia azoktól, akikkel egy közösséggé váltak. Az utóbbi időszakban jutottam el odáig, hogy igazán megértettem:
a papi élet lényege az istenkapcsolat, a Jézus jelenlétében töltött élet.
Ha nem erre építem a papságomat, akkor csak karikatúra leszek. Ha nincs jelen az életemben az imádság és Isten, hiába teszem a dolgomat akár ugyanolyan lánggal, mint azelőtt, az egészben nincs ott a lényeg. A pap létrehozhat jó dolgokat, de az életének nem magáról, hanem Istenről kell szólnia. Hinni kell abban, hogy mi elvetjük a magot, ez a munkánk értelme, Isten pedig termővé, gyümölcsözővé teszi.”
Szerző: Trauttwein Éva
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír