Kereszthalála által mentett meg bennünket

A húsvét volt a keresztények első ünnepe, Jézus születését csak a 4. században kezdték ünnepelni. Jézus feltámadása a kereszténység gyújtópontja. Amikor elfogták, keresztre feszítették és meghalt, a tanítványok teljesen magukba zuhantak. Nem erre számítottak. Abban reménykedtek, hogy Jézus át fogja venni a hatalmat egész Izrael fölött. A zsidó hagyományokban ugyanis a Messiás király dicsőséggel és hatalommal jön el, nem a keresztre feszítéssel távozik az emberek közül a szégyenfán, amely a megalázás legfőbb eszköze volt abban az időben. Ennek azonban az ellenkezője történt. A tanítvá­nyok bezárkóztak, mert féltek, hogy ők következnek. Tu­­lajdonképpen a Jézusba ve­tett hitük tört össze. Ebben a reményvesztettségben egyszer csak a föltámadt Krisztus ott termett köztük, és azt mondta nekik, hogy „békesség veletek, én vagyok, ne féljetek!”. Azt írta az evangélista, hogy a tanítványok örömükben nem merték elhinni, hogy valóban Jézus az. A találkozások negyven napon keresztül történtek. A negyvenes szám szimbolikus, a Bibliában az emberélet átalakulásának mérőszáma. Tehát nem mennyiségi, hanem minőségi jelentése volt és van ma is. A tanítványoknak át kellett alakulniuk. Az addigi hitük összetört a kereszt alatt. Mondhatnánk, hogy a tanítványok megbuktak a vizsgán. Mi kétezer évvel később gondolhatjuk úgy, hogy okosabbak lettünk volna, biztosan másképp csináltuk volna, de nem, ugyanígy tettünk volna. Jézus negyven napig dolgozott azon, hogy helyre tegye bennük a dolgokat, hogy rávilágítson az ószövetségi jövendölések beteljesedésére. Új szövetséget kötött, amelyben elhozta az üdvösséget és megnyitotta a mennyek országát.

Kérdéssel válaszolok: miért kellett Évának a tiltott gyümölcsbe harapni? Nem véletlenül nyúltam vissza a teremtéstörténethez. A Teremtés könyvében ott a válasz, hogy egyáltalán minek van ez a világ, benne az ember, és miért van a világban jó és rossz. A világban lévő rossz nem Isten akarata szerint van, hanem az ember rossz döntésének következménye, amely az egész emberiségre kihat. Mint ahogyan a mi életünknek is vannak rossz döntései, amelyek a környezetünkre is kihatnak. Ezt az elrontott viszonyt az ember önmaga nem tudta helyreállítani, csak Isten maga. Ezért küldte el végtelen szeretetében a Megváltót. Persze nekünk is tö­rekedni kell a jóra, de azt is tudnunk kell, hogy a hajunknál fogva nem tudjuk a gödörből kiemelni magunkat. Ez a keresztre feszítés ál­­tal történt meg, amelynek a je­­lentősége egyetemes. Jézus minden ember bűnéért meghalt a kereszten. Azokért is, akik előtte éltek, de azokért is, akik utána, vagy még meg sem születtek és el sem követték a bűnt. Ez akkor is így van, ha az illetőt nem érdekli. Szabad akaratot adott nekünk Isten, nem erőlteti ránk magát. Így viszont az is benne van a pakliban, hogy rosszul is tudunk dönteni, hiába vagyunk megváltva. Szent Pál is föltette a kérdést, hogy miért van az, hogy látom a jót, de mégis a rosszat teszem? Ez a lehetőség benne van a szabad em­berben. De már a Teremtés könyvében ott a bűnbeesés után a protoevangélium örömhíre, hogy eljön majd az, aki helyreállítja az eredeti rendet. Tehát Isten örök tervében eleve benne volt Jézus eljövetele. Megtehették volna az emberek, hogy elfogadják, de nem így tettek. Isten pedig végtelen szeretetében azt mondta, hogy ha nem is fogadjátok el, ha keresztre is feszítitek, akkor a keresztre feszítés által bocsátok meg nektek, és nyitom meg számotokra a szívemet, más szóval a mennyországot.

Jézus világba lépése a megtestesüléstől a keresztha­lálig tulajdonképpen az egész emberi élet vállalását jelentette. Végigélte ugyanazt, amit mi is végig fogunk. Szent Pál úgy fogalmazta meg, hogy „mindenben hasonlóvá lett hozzánk, a bűnt kivéve”. Le­­het, hogy bennünket nem fe­­szítenek keresztre, de hogy meghalunk, az biztos. Tehát a halál nehézségét, magára maradottságát is vállalta. Ez a magára maradottság fejeződik ki a kereszten elhangzott kiáltásában is, valamint az, hogy valóban magára vállalta bűneinket. De az igazi lényeg a folytatásban van, mert közvetlenül ezután azt mondta: „Uram, kezedbe ajánlom lelkemet”. A hit éppen ezt jelenti, hogy ráhagyatkozom Istenre, elhiszem, hogy nem hagy elveszni.

Isten mindegyikünket is­­mer, és amikor megkereszteltek bennünket, néven szólított, és attól kezdve hozzá tartozunk. A megváltást nem érdemeltük meg, nem azért kaptuk, mert megdolgoztunk érte, hanem Isten túlcsorduló szeretete miatt. Ha komolyan gondoljuk ezt a szeretetet, akkor nem viselkedhetünk komolytalanul. Ha fontos az életem, és hogy hogyan lesz folytatása, nem biztos, hogy megéri kockáztatni. A legtöbben nem tudhatjuk, mikor jön el az utolsó pillanat. Másrészről Isten a szentségeken keresztül ad meg minden segítséget ahhoz, hogy eljussunk hozzá. Úgy gondolom, joggal várhatja el, hogy ha ilyen stabil mankókat adott, akkor használjuk is. A gyónás is szentség. A papnak is kell gyónnia, és nekem sem ez a kedvenc időtöltésem, mégis rendszeresen megteszem. Ha már voltam olyan bátor, hogy elkövettem azt a bűnt, akkor ahhoz is legyek elég bátor, hogy meggyónjam. Gyóntató papként többször hallottam már a hívektől, hogy mindig ugyanazt a bűnt követik el, minek mindig meggyónni? Erre azt szoktam kérdezni, hogy szoktak-e rendszeresen zuhanyozni? A gyónás is hasonló, csak a lelkünket tisztítjuk meg általa. Nagyon nagy ajándék. Újra és újra elbukunk, de újra és újra bizonyíthatjuk szándékunkat a jóra. A szentgyónásban Isten visszaállítja a kereszteléskori megszentelő kegyelem állapotát, megadja a tiszta lappal kezdés lehetőségét. Elhiszi nekem, hogy meg akarok javulni, úgy akarok élni, ahogy ő kéri. Nem olvassa a fejemre, hogy a legutóbb is ugyanezt gyóntam. Csak szeret. A rendszeres gyónás mellett fontos a napi ima is. Az istengyermeki életet ugyanúgy ápolnunk kell, mint például a házastársi kapcsolatot. Annak idején plébánosként a jegyes­oktatáson mindig elmondtam, hogy a házastársaknak napi egy órát kell egymással beszélgetni. Tudom, nagyon nehéz kérés, főleg, hogy nem meccsnézés vagy porszívózás közben. De az egymásra fordított minőségi idő minden kapcsolat elengedhetetlen feltétele. Így van ez a Jóistennel is. Ha fontos számomra, szánok rá időt.

A húsvét nem egynapos ünnep. A lényegét megérteni egyben lehet. Nagycsütörtökön az utolsó vacsorára, az oltáriszentség megalapítására emlékezünk, nagypénteken Jézus kínszenvedésére és keresztha­lálára. Nagyszombaton már a húsvéti vigília szertartásra, a feltámadás örömünnepére készülünk. Nem olyan hosszúak, hogy ne lehetne kibírni, és ezek a legszebb szertartásaink. Nem kötelező, de erősen ajánlott, hogy a hívek mindhárom napba bekapcsolódjanak, és engedjék hatni az eseményeket. Noha kétezer évvel ezelőtti eseményekre emlékezünk, de azok most is hatnak, és jelen vannak a mi életünkben is. Ez egy élő folyamat, amely minden évben mást és mást domborít ki számunkra. Hiszen magunk is alakulunk, változunk. Már 39 éve annak, hogy felszenteltek pappá, de számomra is minden évben van új üzenete a húsvétnak, ami megérint. Így van ez a Szentírással is: olvasni lehet, de kiolvasásához, minden részletének megismeréséhez kevés egy élet. A szent három nap nagy segítséget tud nyújtani, hogy a helyes irányt tudjuk tartani az örök haza felé vezető úton. A részvétel mindenkinek saját érdeke. Nem az egyházzal teszek jót, ha elmegyek a templomba, hanem magammal. Használjuk a segítséget, amit Isten az egyházon keresztül nyújt nekünk!

Próbáljunk meg minél több időt szakítani embertársainkra! Annyit ülünk az internet előtt, és pazaroljuk az értékes időt. Ennél nincs lényegesebb dolog, mint hogy Isten mellett a szülők, a házastárs, a gyermekek, a felebarátok számára legyen időnk.