Az elmúlt két évben sokan úgy távoztak el közülünk, hogy nem volt lehetőség az elköszönésre, ez pedig többeket megrekeszt a gyászfeldolgozásban. Fazakas Attila plébános szerint azonban a búcsúzás pótolható. A gyászról, a megemlékezésről és a koronavírusos betegek ellátásáról is kérdeztük a lelkipásztort.
– A mostani időszakban sokkal nagyobb figyelmet fordítunk az elhunyt szeretteinkről való megemlékezésre. Lelkipásztorként mit tanácsol, hogyan emlékezzünk meg hozzátartozóinkról?
– Végtelenül fontos, hogy imádságos lelkülettel emlékezzünk meg a szeretteinkről, de ne csak mindenszentek és halottak napjakor tegyünk így, hanem az év minden napján. Egyházunk azt tanítja, hogy testi-lelki cselekedeteinkben a halottak eltemetése és a halottakért való imádság a keresztény élet nagyon fontos momentuma. Éppen ezért azt javaslom, hogy ne csak ebben az időszakban, hanem minél többször imádkozzunk elhunytjaink lelki üdvösségéért. Lelkipásztorként szerencsére nagyon sokszor tapasztaljuk azt, hogy szentmisét mondatnak az elhunytért nem csak a halálának évfordulóján, hanem névnapjakor vagy földi születésnapjakor is. Ez egy nagyon szép szokás. Emellett a sírok rendezése, virággal való feldíszítése is fontos, de szintén nem csak most, hanem egész évben figyelni kell erre.
– Az elmúlt két évben nagyon sokan vesztették el családtagjukat, sokan gyászolnak ma is. Mi segíthet ilyenkor a gyász feldolgozásában, az elengedésben, mibe tudunk ilyenkor kapaszkodni?
– Ebben a nehéz folyamatban fontosak a lelki kapaszkodók, amelyek erőt tudnak adni a nehézségek átvészelésében, az elhunyt hiányának feldolgozásában. Különösen fontos kapaszkodó a hit. Azt tanácsolom, hogy a miért kérdések helyett imáinkon keresztül kérjük a Jóisten segítségét a veszteség feldolgozásához, ezáltal pedig megtapasztalhatjuk jelenlétét, áldását az életünkben. A gyász két dolgot eredményezhet: elfogadjuk a szerettünk halálát, vagy megtanulunk együtt élni a gyásszal. Az a tudat vezéreljen minket, hogy a szerettünk is azt szeretné, hogy a mi életünk folytatódjon. De ez csak egy átmeneti időszak, hiszen a földi élet után örök boldogságban tudunk találkozni újból a szeretteinkkel.
– Sokan úgy távoztak el, hogy nem tudtak búcsúzkodni, hozzátartozóinak még nehezebb lehet az elengedés. Számukra mit tanácsol?
– Többen abban rekedtek meg a gyászfeldolgozás során, hogy nem tudtak elköszönni szerettüktől, de az elbúcsúzást bármikor pótolni tudják. Menjenek ki a sírjához, gyújtsanak egy mécsest, töltsenek ott el pár órát és búcsúzzanak el úgy, hogy minden szívükben lévő érzést, érzelmet mondjanak el. Tehát minden olyat beszéljenek ki magukból a sírnál, amelyet a halálos ágynál mondtak volna el. Eközben törekedjenek az elengedésre is.
– Ön volt az, aki a szegedi Járványügyi Ellátó Központban lelkipásztorként jelen volt a betegeknél. Több esetben az utolsók között volt, akikkel a beteg találkozott. Hogyan élte meg mindezt?
– Az ott töltött idő alatt a leüdítőbb az volt, amikor beszélgetni is tudtam a beteggel, hiszen sajnos legtöbbször eszméletlen állapotú, lélegeztetőgépen lévő személyeket láttam el. Fontos, hogy ilyenkor is beszéljünk hozzájuk, hiszen hallanak minket, tudják, hogy mellettük vagyunk, ezt jó, ha hozzátartozóként is tudjuk. Több száz beteget láttam el és bíztam a Jóisten kegyelmére az elmúlt két évben. Számomra ez lelkiekben egy nagyon megterhelő időszak volt, de ugyanakkor egyfajta megtiszteltetés volt az, hogy az utolsó óráikban, napjaikban fel tudtam készíteni a betegeket a Jóistennel való találkozásra, hogy tiszta lélekkel és tiszta szívvel tudjanak megállni Isten előtt. Bízok benne, hogy ők is imádkoznak értem Istennél.
– Minden évben mécseseket is visz az alsóvárosi és a belvárosi temetőben lévő gondozatlan sírokra. Miért?
– 100-100 mécsest szoktam vinni ezekbe a temetőkbe, idén azonban bővült a lista. A Dugonics temetőben is gyújtottam mécsest és imádkoztam az elhunytakért a gondozatlan síroknál, augusztustól ugyanis én látom el a felsővárosi egyházközséget, amelyhez ez a temető tartozik, ezért fontosnak tartottam a lista bővítését. Jó cselekedetként élem meg mindezt, mert úgy vélem, hogy ha mindannyian meggyújtanánk 4-5 olyan elhunyt sírjánál egy mécsest és elmondanánk egy imát, akikről a földi létben senki sem emlékszik meg, sokkal szebb világban élnénk. Emberségesebben tudnánk egymáshoz viszonyulni. Egészen biztos, hogy akinek mécsest gyújtunk a sírjánál, hálás érte, imádkozik értünk Istennél, mi pedig érte imádkozunk, tehát a szeretetkapcsolat működik.
Forrás: delmagyar.hu
Fotó: Frank Yvette