Aki az elmúlt évtizedekben megfordult a szegedi dóm vasárnapi gyermekmiséjén, részese lehetett az Istendicséret talán legszívmelengetőbb formájának. Annak, ahogyan óvodás, általános és középiskolás lánykák hófehér ruhában zengték lelkesen együtt a szebbnél szebb gregorián dallamokat. Karvezetőjük, Farkas Jácinta 35 éve fáradhatatlan odaadással dirigálja a fogadalmi templom gyermekkórusát, amelynek tevékenysége messze túlmutat az együtt éneklés örömén.
Zongoratanár édesapjától örökölte a muzikalitást Farkas Jácinta.– Ötéves koromban kezdtem zongorázni. Hatodik osztályos voltam, amikor először orgonáltam a dómban szentmisén– idézte fel első komolyabb szereplését. Szülei keresztény szellemben nevelték, amit büszkén vállalt a rendszerváltás előtti érában is.– A hetvenes években jártam általános iskolába, és akkor még megkérdezték, hol töltöm a vasárnapot. Büszkén írtam a kérdőívre, hogy templomba megyek. A tanító néni javasolta, hogy ezt húzzuk ki, mert kitűnő tanuló voltam– mesélte mosolyogva.
Édesapja nyomdokaiba lépve maga is zongoratanári diplomát szerzett, 1993 óta tanít a Mórahalmi Alapfokú Művészeti Iskolában. Emellett idén éppen 35 esztendeje vezeti a fogadalmi templom gyermekkórusát.– Megalakulásakor az akkori kántor és felesége vezették a kórust, majd távozásuk után az akkori plébános, Ábrahám István atya megkért, hogy egy hónapra helyettesítsem. Ez a hónap már 35 éve tart– mondta nevetve, majd hozzátette, eleinte fogalma sem volt, hogyan kell vezényelni.– Emlékszem, kerestem egy tankönyvet, és az első próba előtt gyorsan memorizáltam a legszükségesebb mozdulatokat. Aztán próbáltam lesni a kórusvezetőimtől, Rozgonyi Évától, Delleyné Halama Piroskától és Mihálka Györgytől. Majd elvégeztem az egyházi karnagyképzőt Budapesten – mondta.
Bárki csatlakozhatott
A 35 év alatt mintegy 120 gyermek fordult meg a gyermekkórusban, amelynek tevékenysége messze túlmutatott a közös éneklésen. Soha nem volt felvételi, Jácinta mindig mindenkit szeretettel fogadott.– A 25 éves évfordulón az egyik lány, aki azóta már édesanya, úgy fogalmazott, hogy ő tudta magáról, hogy nem tud énekelni, mégsem érezte soha emiatt rosszul magát. Gondot fordítottam arra, hogy az egymás mellett álló gyermekek hangilag kiegészítsék egymást, így a bizonytalanok is biztonságban érezhették magukat az állandó ülésrend kialakításával – mondta a karvezető, aki kezdettől fogva ragaszkodott a gregorián énekek előadásához.– Ez minden zene alapja. Ha én is gitáros dalokat tanítanék, ki adná át a gregoriánt? Szépen lassan elveszne ez a csodálatos dallamkincs. A tanulás varázsát és sikerét az adja, hogyan vezetem elő, nem pedig az, hogy mit. Bátran ki merem jelenteni, hogy senki nem élte meg kínként. Élvezik ezeket az énekeket is – mondta.
Az együttlét öröme
Az éneklés mellett kiemelt hangsúlyt fektetett a közösségépítésre is. A próbákba mindig belefért egy kis játék és beszélgetés is, az év leginkább várt eseménye pedig minden alkalommal a közös kirándulás volt. – Az együtt töltött idő céja az volt, hogy kötetlenebb formában ismerhessük meg a gyerekeket. Hogy önmagukat adhassák. A Rám-szakadékban például előfordult, hogy rettenetesen aggódtam, vajon fel tud-e mászni a kislány. Persze ott álltam mögötte, de direkt semmilyen instrukciót nem adtam, hogy megtapasztalhassa, mire képes saját erejéből – mesélte. A mobiltelefonokat minden kirándulás elején egy dobozba pakoltatta, este egy óra hosszára kapták meg a gyerekek, hogy beszélhessenek szüleikkel.– Így valóban megélhették a közösségi lét minden örömét. Mindig csapatokat alakítottunk, minden napnak megvolt a felelőse. Ha láttam, hogy két lány nem igazán szimpatizál egymással, őket mindig egy csapatba raktam. Alaposan meg kellett ismerniük egymást, mert mindig volt kvíz, amiben akár azt is megkérdeztem, hogy mekkora a csapattársad anyukájának a cipőmérete. Végül mindig nagyon jól sült el a dolog, és azok is összebarátkoztak, akik egyébként talán soha nem beszélgettek volna – mesélte.
Változó ifjúság
Jácinta elmondta, három évtizeddel ezelőtt jóval könnyebb volt megszólítani a gyerekeket. A nyolcvanas évek végén rekordszámú, 38 tagja volt a kórusnak.– A hitoktatás akkor bent zajlott a templomban, az atyák fontosnak tartották, hogy a gyerekek tagjai legyenek a plébániai közösségeknek. Például mikor Lotz Antal atya bement hittanórát tartani, azzal kezdte, hogy kiket nem látott az énekkarban a vasárnapi misén– idézte fel, majd azzal folytatta, hogy akkoriban a mise után a plébánia és a templom közötti szakaszon a pap, a szülők és a kórusvezető hosszan elbeszélgetett, miközben a gyerekek még futkároztak kicsit ebéd előtt.– Kondé Lajos atya is kezdettől fogva segítette az énekkart, de amikor bekerült az iskolákba a hitoktatás, jóval kreatívabbnak kellett lennünk, hogy elérjük a gyerekeket. A mai fiatalokat ebben a digitális világban nagyon nehéz érdekeltté tenni bármiben. Hiszen ők már nem kérdezik meg, hogyan kell például főzni, hanem megnézik az interneten – magyarázta.
Soha nem adták fel
A három és fél évtized alatt bőven akadtak hullámvölgyek, főleg a létszám tekintetében. Jácinta időközben négy gyermek édesanyja lett, ám a nehézségek és az egyre szaporodó, otthoni teendők ellenére sem szüneteltette soha a kórust. Noha sokszor megfordult a fejében, hogy abbahagyja.– Minden augusztust úgy kezdtem, hogy itt a vége, de mindig történt valami. Az egyik kirándulás végén például egy kisgyerek közölte, hogy azért ad hálát, mert úgy érzi, hogy folytatni fogom a kórusvezetést. És számtalan hasonló eset történt, amikor valaki ráébresztett, hogy mekkora szükség van az énekkarra– mesélte. Előfordult, hogy mindössze 4-5 gyerekkel tudott kiállni egy szentmisén, mégis felöltötték a fehér ruhát és zengték az alleluját.– Azt gondoltam, ha éppen csak 4-5 gyereknek tudok adni valamit, akkor is odaadom. Persze kellemesebb 30 emberrel kiállni, de annyi baj legyen. Megtanulták a gyerekek, hogy soha nem adjuk fel. Ha kevesen vagyunk, akkor is szükség van ránk. Ha nem úgy sikerül, akkor sem dől össze a világ. Egy lelkiismeretes munka gyümölcse sosem lehet szégyen. Azt gondolom, ezeknek a tapasztalatoknak az életben is nagy hasznát vették– mondta, majd hangsúlyozta, ebben a küldetésben a plébános is mindig partner volt.– Apró gesztus, de nagyon jólesett, hogy Lajos atya az áldozás után valahogy mindig éppen addig rendezgette az oltárt, amíg tartott az éneklés– mondta mosolyogva.
Családi kórus
A pandémia a gyermekkórust is kényszerszünetre ítélte, az újrakezdés időpontja jelenleg is bizonytalan, hiszen maszkban énekelni nem lehet. Jácinta elmondta, az újrakezdés nem is kérdés, tervei szerint azonban más keretek között folytatódik majd a dóm gyermekkórusának élete.
– Már a pandémia előtt elkezdődött egy átalakulás, és most is ebben látom a jövőt. Egy családi kórusban, ahol szülők és gyerekek együtt énekelnek és együtt vesznek részt a közösségi programokon. Már el is kezdtük a vírus előtt a közös munkát, nagyon vicces az apukákat énekelni tanítani. Eszméletlenül lelkesek, és kiválóan haladtunk. Döbbenet volt, hogy a kiskori gátlásokat hordozó apukák mennyire jól akarták csinálni. Felénekeltem nekik zongorával a dalokat, és többen a kocsiban, munkába menet hallgatták és tanulták– mesélte.
Jácinta közösségépítő munkája messze túlnyúlik a dóm falain, a Mórahalmi Alapfokú Művészeti Iskola zongoratanáraként Mórahalom közösségi életének is fontos motorja. Az ifjúságért végzett odaadó munkáját 2016-ban Márciusi díjjal ismerte el az önkormányzat.
– Csodálatos megélni azt a változást, amely a közvetítésemmel történik a gyerekekben. Hozzájárulni, hogy eljuthassanak a képességeik csúcsára– összegezte küldetését.
Forrás: delmagyar.hu
Fotó: Török János