Dante igazi látnok, hasonlóan a későbbi korok misztikusaihoz – Beszélgetés Benyik György biblikussal

Idén az egész világ megemlékezik arról, hogy hétszáz évvel ezelőtt, 1321-ben adta vissza lelkét Teremtőjének Dante Alighieri, az Isteni színjáték írója, minden idők talán legnagyobb költője. Benyik György katolikus pappal, teológussal, tanszékvezető főiskolai tanárral a Biblia és a Commedia kapcsolatáról beszélgettünk.

– Az Isteni színjátékban, a Pokol 4. énekében arról olvashatunk, hogy egy Nagyúr az ottjártakor kivitte a pokolból az Ószövetség alakjai közül Ábelt, Noét, Mózest, Ábrahámot, Dávidot és Ráhelt. Krisztusról van szó, aki az apostoli hitvallás szerint kereszthalála után alászállt a poklokra?

– Ez a szakasz jól tükrözi Dante és a Biblia bonyolult kapcsolatát. Jézus pokolra szállása leginkább a nicea–konstantinápolyi hitvallásban hangsúlyos. Az ikonokon pedig a 4. században jelenik meg. Ezek a képek nagyobb hatással voltak Dantéra, mint a bibliai szövegek.

“Nem közvetlenül az Ószövetség szövegéből veszi az ihletet, hanem a teológusok annak nyomán kialakult elképzeléseit, illetve a képi ábrázolásokat is felhasználja pokolbéli vízióinak megalkotásához.”

Dante pokollátomása nagyon könnyen megragadja a fantáziánkat, ezekben a víziókban ugyanakkor számos szimbolikus utalás is található. Dante-életrajzában Boccaccio a Bibliát olyan folyóhoz hasonlítja, amely sekély, de mély is; a kicsiny bárányka is belegázolhat, de a nagy testű elefánt is kedvére úszhat benne. Dante pokolvízióiról is elmondhatjuk ugyanezt: magukkal ragadóak és könnyen érthetők, de a szimbolikájuk összetett, ezért a mély folyóhoz hasonlíthatók. Dante nem egyszerűen bibliai szövegekkel illusztrált költeményt írt, hanem hatalmas eposzi művet, ezért nevezi Boccaccio a Commediát isteninek. A mű korai olvasói, akik toszkán nyelven, és nem latinul olvashatták az Isteni színjátékot, úgy érezték, hogy a túlvilág valós ábrázolásával találkoznak benne. Olyan lelkesedéssel és áhítattal olvasták, mint a Bibliát, annak ellenére, hogy Dante túlvilágleírásában (pokol, tisztítótűz és mennyország) antik hősök és római politikusok is szerepelnek a bibliai személyeken kívül.

– Ádám, aki Évával együtt elkövette az első bűnt, amikor nem engedelmeskedett Isten parancsának, a Színjáték szerint üdvözül.

– Dante a maga Bibliáját, a Vulgatát a korabeli teológusok szemével olvasta, hiszen több helyütt is hallgatott teológiát, valószínűleg még Párizsban is. A Paradicsom 12. énekében föl is sorolja azt a huszonnégy teológust, akit istenközeli gondolkodónak tart. Az Isteni színjáték költője olyan korban élt, amikor a bibliamagyarázat és a dogmatika még nem vált el egymástól. A Bibliából olvasott minden szövegben benne foglaltatnak a hozzá kapcsolódó teológiai következtetések, így természetes, hogy Ádámot a megváltás fényében szemléli, és nem hagyja a pokolban.

– És Éva alakja? Nagyon érdekes, amikor a purgatóriumban egyszer csak megjelenik egy kígyó. A dantisták szerint elképzelhető, hogy ugyanarról a kígyóról van szó, amelyik bűnbe vitte az első emberpárt. A gonosznak azonban itt már nincs hatalma a lelkek fölött, amit bizonyít, hogy később Éva is ott van a paradicsomban.

– Dante azzal az ügyes trükkel, hogy ezt a jelenetet a Purgatóriumba helyezi (8,98), a bibliai történetbe képszerűen beilleszti, hogy az angyalok elűzik a kísértő kígyót, ami a bibliai elbeszélés teológiai parafrázisa és egyben Dante saját költői víziója. Ez magyarázza, hogy Beatrice leírása nagyon hasonlít Szűz Mária bibliai ábrázolásához. A költőre erősen hatott János evangéliuma, és különösen a Jelenések könyve, amelyben Mária az erkölcsileg tiszta Anyaszentegyház szimbólumaként jelenik meg mint Napba öltözött asszony (Jel 12,1–2), tökéletes ellentéteként a bűnös Egyházat szimbolizáló parázna nőszemélynek (Jel 17,1–6). A Joachim da Fiore ciszterci apát spirituális egzegézisével foglalkozó kutatók úgy vélik: Beatricére személyében Dante valójában Szűz Máriáról beszél.

– Az Egyház senkiről, még a Jézust eláruló Júdásról sem mondta ki, hogy elkárhozott. Danténál viszont ez egyértelmű: ott van a pokolban, mégpedig a legsötétebb helyen, a legtávolabb az Égi Mozgatótól, vagyis a Szentháromságos Istentől.

– A Pokol 9,27-ben Dante a középkori Júdás-képet tárja elénk. De nála nemcsak Júdás személye jelenik meg, hanem a pokolban az áruló egy egész kört jelöl. Ennek nincs bibliai előzménye. Az evangéliumok alapján csak Júdás kárhozatát lehet vélelmezni, ő a keresztények számára a fő bűnös.

“Nagy Szent Leó pápa az egyetlen gondolkodó a katolikus teológiatörténetben, aki kimondja, hogy Júdás elkárhozása nem lehet bizonyos, mert ha Júdás nem üdvözülhet, akkor a megváltás nem lenne teljes.”

Dante korában azonban Júdást még a legfőbb istengyalázónak tekintették, természetes, hogy el kell kárhoznia. A korabeli teológusok műveiből, például Bonaventura egzegéziséből is ez következik.

– Dante több pápát, egyházi személyt is a pokolba helyez. A kapzsiságot tekinti minden bűn forrásának, és sok pápára, püspökre volt jellemző a pénz hajszolása.

– Igen. De nagyon hálás vagyok Danténak, mivel a teológusokat, Aquinói Tamást, Bédát, Boetiust a Paradicsom 12. énekében két körben a nap köré, a mennyországba helyezi. Dante életében tizennégy pápa uralkodott, és küzdött a politikai vezető szerepért, így aztán nem a szentség jellemezte őket a leginkább. Közülük valóban sokat taszít a költő a pokolba. Abba a pokolba, amelyről az Ószövetség nem sokat árul el (Seol-koncepció). Órigenész és Szent Ágoston többet ír róla, de Dante plasztikus leírásának nincs megfelelője sem a Bibliában, sem a Commediát megelőző teológusoknál. Viszont az utókor pápái közül sokan, például III. Pál, IV. Piusz, XII. Kelemen, XIII. Leó és Ferenc pápa is pozitívan értékeli Dante Isteni színjátékát, ékes bizonyítékául annak, hogy a költő, bár talán maga sem hitte, művével hozzájárult a pápaság későbbi megtisztulásához. Danténak ez az ítélete a bibliai próféciák stílusában szól a pápákról, de ez úgynevezett „post eventu”, vagyis az események utáni prófécia, szemben a valóságos bibliai próféciákkal, amelyek „ante eventu”, vagyis az eseményeket megelőző jövendölések.

“Dante saját jogon mennyei ítéletet hirdet a pápák és uralkodók fölött, ebben személyes érzelmei vezetik, ez nem Isten ítéletének prófétálása.”

A Commedia szerzőjének szüksége volt ezekre az ítéletekre, hogy megőrizze a szilárd hitét (érdekes, hogy Dante nevének hosszabb változata, a Durante jelentése szilárd), hiszen élete sorsdöntő eseményei – így például a VIII. Bonifác pápánál tett, balul végződött diplomáciai látogatása, valamint Henrik császárban való csalódása után, aki nem védte meg Firenzét – a hivatalos Egyházról is és a császárság intézményéről is személyes sorsát meghatározó negatív tapasztalata volt. Hatalma gyakorlását a pápaság és a császárság is az üdvösség érdekében végzett szolgálatként deklarálta, Dante szerint azonban ez a szolgálat az ő életében kudarcot vallott.

“A költő korában meginduló ferences mozgalmak, maga Szent Ferenc és a katarok, az albigensek is azért nyúltak vissza a Bibliához, mert meg akarták tisztítani a hitüket.”

Szent Ferenc, majd Bonaventura a rajongó spirituálisokat és fraticelliket mindig a Bibliával terelik a helyes irányba, ez adja meg nekik a hit biztonságát, annál is inkább, mivel az arra épülő két hatalmi intézmény nem teljesítette a küldetését. Dante a Biblia szabad parafrázisai és képei segítségével utópiát írt, amelyet ő álmodott meg, és amelyre személy szerint azért volt nagy szüksége, hogy ítéletet mondhasson kora történeti szereplőiről. S bár semmiféle garanciája nem volt arra, hogy víziója hatni fog, olvasói nagyon lelkesedtek ezért az álomért.

– Az én egyik olvasatomban Dante számára a földi világ maga a pokol, amelyből sokféle gyötrelem és szenvedés révén meg lehet tisztulni, és a purgatóriumon keresztül eljuthatunk a paradicsomba, vagyis az üdvösségre, amely már a túlvilágon vár ránk. Ott már nincs bűn, a szeretet mozgat mindent és mindenkit. Az Isteni színjáték szerintem így felfogható egyfajta üdvösségtörténetnek is.

– Dante a költészetben és ebben a vízióban megtalálja a helyes középutat, ugyanis a rajongó ferencesek bizonyos csoportjait, akik azt hirdették, hogy ők valósították meg a Szentlélek uralmát, a IV. Lateráni Zsinat elítélte. És két évszázad után Savonarola, aki politikailag akarta megvalósítani ezt a víziót, a fraticellik köztársaságát Firenzében, máglyán végezte. Dante viszont a földi világban átélt borzasztó tapasztalatokat és történeteket a túlvilágba helyezi, és ezzel olyan hatékony irodalmi teljesítményt hoz létre, amelyről valószínűleg maga sem gondolta, hogy képes életben tartani olvasóiban a végső igazságszolgáltatás reményét. Amikor Dante fia, Jacopo közzétette az Isteni színjátékot, sokan – műveltek és közemberek is – elkezdték másolni. Az 1300-as évekre a Biblia után Dante művének volt a legtöbb kézirata Itáliában. (A lelkes másolók betoldásai, változtatásai a tudósok számára megnehezítették a kritikai szöveg megalkotását.) Dante belső kényszerből írta meg az Isteni színjátékot, azért, hogy a hitét megőrizhesse, és erre a belső motivációra ráéreztek korabeli olvasói is.

– Az Isteni színjátékban kiemelkedő szerepe van Jézus Krisztusnak és Szűz Máriának, hiszen Vergiliusszal és Beatricével isteni engedéllyel, illetve Mária közbenjárására találkozhat Dante. Lehet azt állítani, hogy a mű valódi főszereplői Krisztus és földi édesanyja, a Mennyek Királynője?

– Ebben a költői világképben természetesen helytálló lehet ez az állítás, még akkor is, ha Szűz Mária alakja sok esetben Dante plátói szerelmére, Beatricére cserélődik. Vergilius a Bibliából ismert mennyei utazásokban vezetőként szereplő angyalt helyettesíti. A mennyei utazás ugyanis nem Dante találmánya. Az Ószövetségben olvashatunk Illés mennybemeneteléről vagy Izajás trónteremvíziójáról (Iz 6,1–2a.3–8). Dánielnél (Dán 9,21) Gábriel arkangyal a mennyei üzenetek hordozója, ahogyan az Újszövetségben is. A pokol, a tisztítótűz és a mennyország leírása szerepel ugyan a Dante előtti teológiában, de ilyen képszerű és részletes költői leírásukkal nem találkozunk. Vergiliust már a középkorban keresztény prófétává avatták, mint ahogyan a pogány Szibilla-jóslatokat is Jézusra vonatkoztatták. IV. eklogájában Vergilius a keresztény olvasók szerint Jézus Krisztus születését prófétálja. Vergilius része annak a hagyománynak, amelynek jegyében az antik irodalmat krisztianizálták. Dante ezt az anyagot használja művében, amikor Vergiliust ülteti Mihály angyal szerepébe Dante mellé, hogy kísérője legyen a túlvilági utazása során.

– Érdekes paradoxon, hogy a paradicsomban többször is eláll Dante lélegzete, és azt mondja, nincs szó arra, amit itt lát, mégis költőien leírja a tapasztalatait.

“Dante igazi látnok, hasonlóan a későbbi korok misztikusaihoz. Ezek mindegyike úgy véli, hogy az élménye közlésére a szó csak gyenge eszköz, az átélt misztikus tapasztalat sokkal nagyobb annál, semhogy szavakba lehetne foglalni.”

A spirituális bibliai egzegézis ezekre a szöveg mögötti élményekre koncentrál. Ezért mondja néhány bibliai hermeneuta, hogy aki nem tért meg vagy nem hívő, az nem tudja felfogni a bibliai szöveg üzenetének teljes tartalmát. A szöveg ugyanis eszköz csupán, az olvasónak át kell élnie azt az élményt, amit a Szentírás szerzője a szöveg megírása előtt átélt. Ilyen értelemben Dante vagy vátesz vagy próféta, aki valódi víziókat élt át, és ezeket belső kényszertől vagy sürgető ihlettől hajtva szavakba kellett öntenie.

– Ez különleges kegyelmi állapot?

– Nagyon különleges élmény, de Dante nem volt mindig ebben az állapotban. Giovanni Papini Dante-életrajza lerántja a leplet a mitizált költőről, sőt a Dante-mítoszról is.

“A Commedia szerzője nem volt szent. Dante nagyon is érzéki, büszke, öntudatos ember volt; ha megsértették, nem bocsátott meg. Talán még Beatricének sem, aki valójában nem értékelte a szerelmét.”

Papini azt is fölveti, hogy bár Dante felruházta Beatricét mindenféle csodálatos értékekkel, szinte biztos, hogy a hús-vér Beatricében, a későbbi bankárfeleségben nem voltak meg ezek az erények. Az is kétséges, hogy Beatrice egyáltalán viszonozta-e a költő érzelmeit. Beatrice irodalmi alakja és valóságos személye között nagy valószínűség szerint hatalmas szakadék tátong, de az a Beatrice, aki Dante lelkében élt, valóban mennyei alaknak tűnik. A költő számára ez a szerelem jelentette a kapcsolatot a mennyei ideákkal, és ez emelte a földi személyt a mennyországba. Költészetében Beatricéje Isten közelébe kerül. A keresztény teológiában ebben a helyzetben csak Mária, Jézus anyja jelenik meg.

– Éppen Beatrice az, aki folyamatosan biztatja Dantét: írd le mindazt, amit látsz, a földön élők okulására, abban a reményben, hogy jobbá válnak ezáltal.

– Voltak, akik Dantét és az Isteni színjátékot freudi alapon elemezték. Úgy vélték, hogy a költő nőalakjainak megformálásában az anyahiány élménye is fontos szerepet játszik, hiszen hétéves volt, amikor meghalt az édesanyja. Ezt a veszteséget erősíti a be nem teljesült szerelmi élménye is. De az éteri szerelmet költeménybe foglaló Dante nem volt aszkéta vagy szerzetes. Megnősült, s a Divina Commedia egyik-másik szöveghelyéből az is kiderül, hogy nagy szenvedélyek lobogtak benne, és a feleségén kívül talán más nőkkel is voltak tapasztalatai. Ezeket a földi élményeket szublimálja a földöntúli szerelemben.

– Nagyon lényeges szerepe van a Commediában a Griffmadárnak, amely a Purgatóriumban tűnik fel. Ő Krisztust jelképezi?

– Erről a Purgatóriumban szereplő fantáziamadárról részletes tanulmányt írt Vígh Éva, aki ugyan ennek a motívumnak az ókori és középkori irodalmi felbukkanásait veszi sorra, de ő is elismeri, hogy ez lehet a bibliai hagyománnyal (Ez 1,4–14 és Jel 4,6–8) való összefésülés eredménye is. János evangélistának, költői szárnyalásának a sas a szimbóluma. Szerintem a Griffmadár alapja lehet a sas. A szinoptikus evangéliumokban a szerzők nem látnak bele Jézus gondolataiba, és nem is írnak erről. János kongeniális Jézussal, ezért képes gondolatainak a legérzékletesebb megfogalmazására. Dante a bibliai képvilágát főként János evangéliumából és a Jelenések könyvéből veszi. János sasából Dante Griffmadarat csinál, összekötve a bibliai és az antik bestiárium képi világát.

– Biblikus teológusként évek óta foglalkozik az Isteni színjátékkal. Mit adott az Önnek ez a monumentális mű?

– A bibliatudomány egyik napjainkban népszerű ága a Szentírás irodalmi hatástörténetével foglalkozik. Talán éppen azért, mert fölfedezték, hogy a tudományos egzegézis csak nagyon kevesekhez jut el. Sokkal több embert érdekelnek a bibliai történetek, víziók irodalmi megfogalmazásai. Én is élek ezzel a lehetőséggel, előfordul, hogy egy-egy ismert művészeti ábrázolásra hivatkozva indítom a prédikációt, utána olykor polemizálva is vele, és így fejtem ki a bibliai szöveg érelmét.

“Az irodalmi parafrázisok gyakran jól megvilágítják a bibliai szövegben található eredeti élményt.”

Dante sem elégszik meg a Vulgata szövegének egyszerű idézésével, hanem kora teológiai következtetéseit is felhasználva a bibliai élményekre alapozza költői próféciáját. Idézi Aquinói Szent Tamást is, de biztos vagyok abban, hogy a Summa Theologicát kevesebben olvasták, mint az Isteni színjátékot. Más a bibliai szöveget idézni egy összehasonlító irodalmi tanulmányban, és más ihletet meríteni belőle egy szent eposz számára, amit Dante eredetileg csak falusi dalnak nevezett, de Boccaccio és a későbbi olvasók meglátták benne az istenit. Dante sokkal nagyobb szolgálatot tett az Egyháznak a kinyilatkoztatás és az evangélium gondolatainak népszerűsítésében, mint a szisztematikus és tudományos Biblia-kommentárok, valamint a Divina Commedia és a Biblia szövegének komparatista feldolgozásai, mert azokból kimarad az ihlet. Paul Ricoeur francia filozófus szerint Jézus példabeszédeit úgy kell elemezni, hogy az első elhangzásukkor létrejött meghökkentő és megvilágosító élmény megszülessék a hallgatóságban. Dante ezt tette, már jóval azelőtt, hogy a javarészt a 20. században élt Ricoeur ezt megfogalmazta volna: a Biblia isteni kinyilatkoztatásának a lényegét igyekezett belesűríteni művébe, igaz, olykor szubjektíven. Persze a Színjáték óriási népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy olaszul (toszkán dialektusban), és nem latinul írta meg. Így minden olasz számára elérhető volt, nemcsak a kolostorokban, hanem még a kocsmákban is.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. október 31-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.