Az 1879-es árvízre emlékeztek március 4-én Szegeden. A dómban és környékén széles körű összefogással megvalósult program házigazdája a szeged-belvárosi plébánia és Kondé Lajos plébános volt. A napot Gyulay Endre nyugalmazott püspök nyitotta meg, és a zárómisét is ő mondta.
Szeged valóságos hómező, amikor megérkezünk. Még a járdán is halmokban áll a hó, azok közti járatokban rójuk utunkat a vasútállomástól a dóm felé. Ez sarkvidéki túrát idéz számomra egy remélt kutatóállomás felé.
A Dóm térre érkezve, ha lehet, még drámaibb összkép fogad. Mintha az egykori árvíz vízmennyisége ezúttal is a térre tört volna, csak ezúttal hó formájában. Az eltakarításával nem is próbálkoztak, csak a templomlépcsőket tisztogatták le bizonyos pontokon – ahol nem, akár szánkóval is le lehetne csúszni. Síruhás cserkészek ezt szánkó nélkül is nagy kedvvel gyakorolják. Hóban hempergő kislányt és szánkózókat is látunk, sőt egy hóemberépítési kísérletnek is szemtanúi leszünk. Mivel túl nagyok a hógömbök, még a középsőt sem tudják felemelni a gyerekek, pedig egy játékos kedvű apuka is segítene. Egy fiú azt tanácsolja, legyen akkor ez egy fekvő hóember, de ki tudja, miért, ennek a feje sem készül el aztán.
A kapu előtti táblán az árvízi emléknap támogatóinak listája: az EU, a kormány, Botka László polgármester és városi képviselők, a belvárosi plébánia, a Magyar Cserkészszövetség, a Pick, a Szegedi Paprika és a Lipóti Pékség is hozzájárult a mai nap sikeréhez, vagyis a lehető legszélesebb összefogással valósult meg.
Tíz után pár perccel még kissé kialakulatlan odabent a helyzet, nagyrészt az adminisztrációs kötelezettségek miatt: regisztrációs lapot és kérdőívet is ki kell tölteniük a résztvevőknek. A fogadópult mellett körberakott székeken ülnek az érkezők, és nagy odaadással töltögetik az íveket. Úgy látszik, erre pár perc nem elég, jó sok kérdés szerepelhet rajtuk.
Sétálgatok egy kicsit. Gyorsan megtalálom az emléktáblát, amely az 1879-es árvíz utáni fogadalomra utalva a dóm építésében résztvevőket sorolja fel, a nagy összefogást hangsúlyozva, amely ezt az ügyet övezte.
A megnyitási ceremónián meghallgatjuk az emléknapon való részvételre buzdító, Talpra, cserkész kezdetű „árvízi dalt”, amely az otthonülés helyett a közösségi élményt és a színes programokat ajánlja a fiatalok figyelmébe. Az egyik szervező azt kívánja nekik, hogy a teret és a dómot is érezzék az otthonuknak. Aztán Gyulay Endre nyugalmazott püspök következik. Elmeséli, a havazással, az ónos esővel, a hideggel és a csúszós utakkal szembesülve mennyire aggódott a napokban ennek a rendezvénynek a sikeréért. De most, látva, hogy mégis mennyien eljöttek, örömmel nyugtázza, hogy a cserkészek bátrak.
Az árvízi emléknap a bűnösségünkre figyelmeztet bennünket, folytatja. Az országéra és a személyesekre egyaránt. Az egykori árvizet sokan fogták fel isteni „kopogtatásként”: bűnbánatot tartottak és fogadalmat tettek. Ebből a fogadalomból született a dóm. A reformkor, a márciusi ifjak jobbat akarása párhuzamba hozható a saját életünkkel: nekünk is állandóan meg kell újulnunk, meg kell térnünk. A nap kezdetén az Istenhez fordulunk. Jó, Urunk, hogy áldozatot vársz tőlünk. Irántad való szeretetünket az egymás iránti szeretettel akarjuk bizonyítani.
A cserkészima után újabb gyakorlati tudnivalók hangzanak el. Ezek legfontosabbika, hogy a télies időre való tekintettel nem csak a téren, hanem több, nagyrészt benti helyszíneken fog zajlani a program, a dómon kívül a Somogyi-könyvtárban, a plébánián és a közeli orvosi épületben. A közeli református közösség is bekapcsolódik a programba; a főszervezők egyike, Pap Zsuzsi is református. Idén ugyanis nem ökumenikus istentiszteletet rendeznek a nap vége felé, hanem istentisztelet és mise egyaránt lesz.
A megnyitó után kivonulunk a térre, a zászlófelvonásra. A kapu mellett szerényen ott álldogál Széchenyi István és Kunszt József kalocsai érsek, azaz Pásztor Gábor és a diakónus Lőrincz Dávid, akik alakítják őket. A mai nap „keretmeséje” ugyanis a reformkor és benne a pozsonyi országgyűlés egykori nagy pillanata, amikor Széchenyi híres felajánlását tette, és az MTA létrehozását indítványozta. „Az ország el vagyon maradva” mondja Wesselényi, és a fejletlen úthálózatot, az árvizeket emlegeti. Széchenyi viszont beszámol angliai tapasztalatairól, ahol már vízzel öblítik az árnyékszéket és „gőzzel fűtik a lovat”. Elmaradottságunk tudatosítása már az első lépés a fejlődés útján.
Nagy fényképezkedés után szétoszlik a tömeg, elkezdődik a nap programja. Én pedig Blazsev Zsófiával, az esemény kommunikációs vezetőjével beszélgetek. Az ő reformkori szerepénje Bányai Júlia, aki arról nevezetes, hogy a szabadságharc során férfinak adta ki magát, és századosi rangig vitte. Hiába derült ki később a turpisság, akkor már annyi érdemet szerzett, hogy maradhatott katona.
Zsófia első éves egyetemista, nemrég került Szegedre. Introvertált személyiségnek mondja magát, ezért különösen nagy kihívás volt számára a szerteágazó, sok szerepléssel járó feladatkör. Október óta készülnek, hónapokat töltöttek ennek az egyetlen napnak a megszervezésével. A hó azonban végül keresztbe tett. Ha jó idő lenne, a téren kokárdaalakzatban elhelyezve sátrak állnának, így viszont csak a hó közepébe tehettek le egy óriási kokárdát. A programok jelentős része a kisebb gyerekeket célozza meg, de gondoltak a tizenhat éven felüliekre is: ők társasjátékozhatnak, este pedig teaházba mehetnek a KatHázba.
Pár méterrel odébb Kondé Lajos plébános, az esemény házigazdája bőszen fényképez. Tizenöt éve kezdték, meséli; akkor, a dóm hetvenöt éves jubileumán volt az első árvízi emléknap. A cserkészet ma már nem csak vallásos fiatalokat hív a soraiba, de fontos, hogy közösségélményt ad, hogy szentírási alapú, és imádkozni is megtanít. Keretet ad, de a személyes döntést mindenkinek magának kell meghoznia. Ma sokszor már az is nagy szó, ha sikerül egy fiatalt rávenni, hogy letegye a telefonját, és valami offline-ban vegyen részt.
És itt éppen ez történik. A téren nyilazni, kardozni és bottal vívni lehet, de persze szivacsból vannak a kardok. Ha valakinek megérintik a karddal a lábát, meghal, és ki kell állnia a játékból. Elvileg. Egy fiú ugyanis azt mondja, ő „élőhalott”, és tovább kardozik. Népszerű az ostorcsattogtatás, amely nagy meglepetésemre havon is működik.
Főzőverseny is zajlik a téren. Az egyik bográcsban csongrádi kubikostarhonya, a következőben pikáns, zöldséges (és mint később kiderül, Egri Leánykával feldobott) lencsefőzelék egri módra, a harmadikban finomfőzelék, a negyedikben csilis bab rotyog.
A dómban kitűzőket készítenek, célba dobnak, sörösdoboznyitókra horgásznak és gyertyát öntenek, a plébánián kötelet vernek, linóleumot festenek, fakanál- és zoknibábot készítenek a kisebbek.
A plébános szívélyesen halászlevezni, majd kávézni hív. Amikor kissé felmelegedve visszatérünk a térre, mindenkit felszólítanak, hogy vagy menjen be a dómba a misére, vagy vonuljon át a református templomba istentiszteletre. Mi az ökumené jegyében az istentiszteleten kezdünk. Czagány Gábor egyetemi lelkész megköszöni az Istennek, hogy olyan találkozásokra ad lehetőséget, mint ez a mai is. Hogy képes közösségeket összekapcsolni, mint a mai emléknappal a katolikust és a reformátust. A reformkor kapcsán ő is az Istenhez való visszatérés lehetőségére, az újrakezdésre tereli a szót, mint Gyulay Endre. A bűnbánat szükségességére, az isteni alapokhoz való visszatérésre. Pár perccel később már újra a dómban vagyunk, és a püspök szavait hallgatjuk a szívünkben otthont kereső Istenről.
A főzőversenyt az egriek nyerték a tarjás fehérboros lencsefőzelékkel. Jankovszki Réka szervező az előző napok kétségeiről számol be. A sok hó láttán attól féltek, végül elmarad az emléknap. De rengeteg munkával egyetlen nap alatt sikerült mindent átszervezni. A zárómisét ugyan ötről kettőre helyezték át, de egyetlen programot sem mondtak vissza, és az utolsó pillanatban új programfüzetet is sikerült nyomtatniuk. Megmentették az emléknapot.
Amikor szedelődzködni kezdünk, már valóban elég hideg van. De nem a szívekben! A tér közepén pici tábortűz ropog, és énekes-táncos, mindenkit megmozgató játék kezdődik, amely egyszerre tanúskodik a szervezők profizmusáról, eltökéltségéről és a közösség öröméről. Ezt visszük magunkkal a fűtetlen vonatkupéba is, ahol meguzsonnázunk. Küldetés teljesítve.
Fotó: Merényi Zita
Forrás: Kiss Péter/Magyar Kurír