Keresni kell a szeretetkapcsolat új formáit – Villanófényben a születésnapját ünneplő Kondé Lajos

„A nyáron egyetemistákkal táboroztunk Táton. Velük együtt én is laticelt terítettem a konyha padlójára az éjszakai alváshoz” – meséli a hatvanadik születésnapját ünneplő Kondé Lajos, a szegedi dóm plébánosa, a Szeged-Csanádi Egyházmegye pasztorális helynöke. Választhatta volna a plébánián neki szánt szobát, ő azonban fontosnak tartotta az együttlakást. S ahogy életéről mesél, kiderül az is, miért.

A szegediek tréfásan úgy emlegetik a plébános köré épült és általa összefogott hálózatot: „Kondé Holding”. Intézmények és emberek tartoznak ehhez, s mindegyik ugyanazt a célt szolgálja: Isten országát építik az emberek között. Lelkigyakorlatos központ Domaszék-Zöldfáson, közösségi tanya Domaszék-Kunhalmon, képzési központként működő Katolikus Ház és kulturális programokat kínáló kávéház Szeged főterén, projektek sokasága a szakpasztorációkban – csak néhány azon kezdeményezések körül, melyek Lajos atya és csapata gondoskodása által gazdagítják a Szeged-Csanádi Egyházmegye életét. „Sokat dolgozom, de ezt csak úgy lehet végezni, ha folyamatosan tudom, ki van középen, ki az aktivitás mozgatója. Ezt át is kell tudni adni.

“A meghívónk Jézus Krisztus, és mindaz, amit teszünk, azt a vele való találkozásból, a vele való találkozásért tesszük.”

Lajos atya körül csapat dolgozik. Már gyerekkorában megtapasztalta, milyen, amikor a pap építeni tudja a közösséget maga körül, és együtt nagyot tudnak lépni. „Ezt próbálom én is. Nem egyedül dolgozni. Ahány ember, annyi ötlet. Igyekezni kell bevonni az embereket a közös élet alakításába, a plébániának közösségként kell működni. Ha a falumban, Pitvaroson, a pap »irodát« játszott volna, vége lett volna mindennek.” Lajos atya a dóm plébánosa, helynök – meghatározó vezető –, miközben önmagát egynek tekinti a csapattagok közül. „Baráti a munkatársi kapcsolatunk. Ismerem a munkatársaim mögött álló családokat, közel vagyunk egymáshoz.”

Ebből az alapállásból kiindulva a jövő sem tölti el bizonytalansággal. „Az lebeg a szemem előtt, mi a várható kihívás, s arra most hogyan tudunk készülni” – magyarázza munkamódszerét. Tudja, mennyire vágynak közösségre az emberek, ezért folyamatosan keresi a szeretetkapcsolat új formáit.

Három iskolája volt, ahol a közösségben való létezést tanulta: faluja, Pitvaros, a kecskeméti piarista gimnázium és a szegedi szeminárium. A családi gyökerek a felvidéki Gútához kötődnek. 1948-ban ugyanis Lajos atya nagyszülei és szülei (édesanyja tizennégy, édesapja tizenhét éves volt akkor) kényszer-kitelepítéssel kerültek a dél-alföldi Pitvarosra. A 19. század elején evangélikus szlovákokkal benépesített falut még az agitálás hatására is csak kis létszámban hagyta el a szlovák lakosság. „Vegyes falu maradt, s bár voltak személyes barátságok, nem volt békesség, mindenkiben megvolt a seb.” A felvidéki kitelepítettek sokat veszítettek. Lajos atya családja különösen, hiszen Gútán nagyapja kisbíró volt, Pitvaroson csak a töredékét kapták annak, amit otthagyni kényszerültek. A családnak, még a jóval később született gyerekeknek is Gúta maradt az otthon – bár hosszú évek után jutottak csak el oda személyesen.

Lajos atya mégis boldog gyerekkorról mesél. „Sok gyerek volt a korosztályban – hatvan-hetven – és jó papunk volt. A plébánián éltünk. Mindennap mentünk misére, ministráltunk. A templomot a szüleink, nagyszüleink építették. Munka mellett, sokszor éjszaka dolgoztak. Mindent a két kezükkel csináltak. Lebontott majorsági épületekből hozták a téglát. Nekik a templom lett az otthon, a közös siker, a közös munka eredménye. Ugyanazt a titulust kapta, mint a felvidéki. A Nagyboldogasszony-templomért mindenki minden energiájával küzdött. Szüleink igazi magyarok és igazi katolikusok voltak. Ezt örököltük mi, gyerekek.” A templomért azt követően is közösen munkálkodtak; nem hagyták a papot egyedül, mindenki beletette a közösbe a szaktudását és a munkáját. A pap nyitottsága az új dolgokra, a kezdeményezőkészsége és az odaállása a kezdeményezések mellé alakította ki az életet, mozgatta a közösséget. „A papnak fontos szerepe volt, jó példát mutatott. Élő közösségben nőttem fel. A családias plébánia, a nyitottság, a támogatókészség – ezt mind tőle tanultam. Nekünk jó volt.”

Innen került Kondé Lajos – a plébánosa tanácsára – Kecskemétre, a piaristákhoz. „Nagyon jó volt ott. Megtanították nekünk, hogy a munkáddal, tanulásoddal, szavahihetőségeddel építed a közösséget. Fontos leszel másoknak, és mások is fontosak lesznek neked. A közösség formál és segít megérezni, megérteni és megtartani a hitedet. A serdülő fiatalok személyes hite a gimnáziumi közösség által fejlődött. Tanáraink azt vallották, hogy nem baj, ha kérdések, kétségek merülnek fel bennünk, a fontos az, hogy mindez tudatos legyen. A felmerülő kérdések kikövetelték a választ, s a felkészült tanárok személyes példája mindannyiunkban mély nyomot hagyott. Velünk éltek, kirándultak, sírtak és nevettek. Fontos érték volt a tudás megszerzése, de az sem volt lényegtelen, hogy az életre készüljünk. Ebben segítettek a gyalogtúrák, a csónaktúrák, a nyári táborok. Felfedeztük Kecskemét és az ország szép tájait, és közben saját magunkat és közösségünket is. Ezek az évek egész későbbi életemet megalapozták és meghatározták.

“Olyan útravalót kaptam be- és elfogadásból, szeretetből és türelemből, megértésből és odafigyelésből, ami a mai napig is kitart.”

Befejeződött a gimnázium, s Lajos atya hazament, beszélt a plébánossal, és felvételét kérte a szegedi szemináriumba. „Láttam a piaristákat, láttam más jó papi életeket, és a hivatás szép lassan, csöndben ért meg bennem.”

Elkezdte a szemináriumot. Az ottani évekről mesélve is kiemeli a családiasságot, azt, hogy a paptanárok és növendékek együtt éltek, egyszerűen jelen voltak egymás számára. Szerencsésnek mondja megát, mert abba az évfolyamba tartozott, akik Gyulay Endre spirituális kezdeményezésére két éven át minden hétvégét plébánián tölthettek. „Szombaton mentünk, vasárnap érkeztünk vissza. Előtte a tervekről, utána ez elvégzett munkáról számoltunk be. Láthattuk a plébániai gyakorlatot. Nagy segítség volt, hogy káplánként már két év pasztoráció volt mögöttünk. Nekem külön ajándék volt, hogy mindenütt nemcsak jó, de ismerős pap mellé kerültem. Nyári gyakorlatra ahhoz az atyához, aki nálunk a templomot építette. Fontosak ezek az egybeesések, hogy a szálak így összeértek.”

Papi pályája Szegedhez köti. Alsóváros és a dóm… majd függetlenített egyetemi lelkészként munkatársaival létrehozták az egyetemi lelkészséget, az egyetemi kollégiumokat, lelkigyakorlatos helyszínt alakították ki Domaszéken, létrehozták az ifjúsági irodát, megnyitottak egy kávéházat. 2001-ben jött a váltás: Lajos atya a szegedi dóm plébánosa lett. Pasztorális helynökként pedig ő felel a szakpasztorciókért és a pasztorációt végzőkért.

Így érkeztünk el ahhoz a tevékeny élethez, amit Kondé Lajos ma folytat. „Szeretem a reggeleket. Korán kelek, nincs még senki a plébánián. Imádsággal, elmélkedéssel összeszedetten tudom kezdeni a napot. Ezt követően kezdődhet a munka. Megtalálni mindennap a középpontot, hogy utána jól működjön a nap.”

Fotó: Merényi Zita

Forrás: Trauttwein Éva/Magyar Kurír