A plébános fontosnak tartja, hogy ne tekintsenek rá másképp, mint egy átlagemberre

Tíz éve szolgál a Kisteleki járás plébánosaként Antal Imre. A 34 éves pap célja, hogy bármikor elérhető legyen. Maga intézi az ügyeit, fenn van a Facebookon, és városon belül rollerrel jár, hogy azonnal megállhasson, ha valaki megszólítja. Úgy fogalmazott, hét településével hétgyermekes csa­­­lád­­­apa lett, és ez örömmel tölti el.


– Éppen tíz éve szolgál papként. Azt kapta ettől a pályától, amit annak idején elképzelt?
– A papságban nincs olyan, hogy nem ezt vártam. Hatéves a kép­­zés, ennyi idő alatt, azt gondolom, minden kiderül és világossá válik ezzel a hivatással kapcsolatosan. Én egyébként is vallásos csa­­ládban nevelkedve láttam a papok munkáját, így tisztában voltam vele, mit vállaltam, és ez mivel jár. A saját szerepemet ebben a világban viszont valóban úgy találtam meg, ahogyan elképzeltem.

– Sikeresnek tartja pályája indulását?
– Hogy mennyire vagyok sikeres, azt nem az én dolgom eldönteni. Egyszerűen csak teszem a dol­­gomat. Megteremtem a lehetőséget arra, hogy bárki fordulhasson hozzám és rajtam keresztül Istenhez. Jelen lenni talán sem­mi­ségnek tűnik, de nekem ez a fel­­adatom. Ha nyitott vagyok az emberek felé, és érzik, hogy meghallgatom őket, lesz éppen elég dolgom akkor is, ha egy misén csak húszan ülnek a templomban.

– Egy paptól meglehetősen szokatlan módon rendszeresen rollerrel közlekedik. Miért?
– Régi vágyam volt egy roller, de egyébként is sokkal egyszerűbb városon belül ezzel járni, mint autóval. Nem szennyezem a környezetet, nem mér be a traffipax, és sokkal egyszerűbb vele boldogulni, mint a görkorcso­lyával vagy a biciklivel, amiket egyébként időnként szintén hasz­­nálok. Nagy segítség a kapcso­latteremtés szempontjából is, hi­­szen akármikor le tudok állni vele, ha megszólítanak, és kiváló beszélgetési lehetőség adódik ak­­kor is, ha kölcsönkérik egy kör­­re. A fiataloknak egyébként már felkeltette a figyelmét, mert amióta ezzel járok, már ketten is vettek maguknak ugyanilyet. És egyébként is: ha már én nem vagyok vonzó, legalább a járművem legyen az.

– Sokadszorra említi a kapcsolatteremtést. Fontosnak tartja, hogy ne elérhetetlen személyként tekintse­nek önre?
– Szerintem a legfontosabb, hogy egy pap legyen megközelít­hető. Ha eltávolodik, és nem ad lehetőséget a híveknek a találkozásra, akkor nagy bajok vannak. Én nem az a pap vagyok, aki a plé­­bánián ül, szeretek az emberek között lenni. Magam intézem a bevásárlást és a postát is, amin időnként meg szoktak lepődni az emberek. Persze vannak munka­társaim is, de ettől még nem va­gyok úr. És bármikor bárki kereshet, a telefonom éjjel-nappal be van kapcsolva.

– Volt olyan, hogy éltek ezzel a lehetőséggel?
– Igen. Hívott már fel egy helybeli férfi éjszaka, hogy nincs ereje hazamenni a tanyavilágba, nem húzhatná-e meg magát a plébáni­­án. Természetesen segítettem neki. De olyan is akadt, hogy va­­laki a Facebookon írt rám késő este. Megtisztelőnek éreztem, hogy nem hezitált, illik-e ilyenkor zavarnia a plébános urat.

– Mire használja egy pap a Facebookot?
– Sokan ezen keresztül jutnak el hozzám, ezért használom. Kapcsolatfelvételre kiváló fórum, de 1-2 mondatnál többet nem szeretek itt beszélni. Az pedig egyáltalán nem célom, hogy magamról posztolgassak, és kommentelni sem szoktam. Olvasni viszont sajnos időnként szoktam ezeket, és nagyon elkeserít az a sok mocskolódás.

– Saját fotóit is időnként megosztja. Miért kezdett fényképezni?
– Csak hobbiból, és csupán te­­lefonnal. Egyszerűen örömömet lelem abban, hogy ha szépet lá­­tok, megosztom másokkal is. Ez lehet egy különleges színű este, vagy egy lenyűgöző tájrészlet is akár. Csupán nyitott szemmel já­­rok, figyelem a környezetemet, és megörökítem, ami tetszik.

– Mennyi szabadideje van?
– Az a típusú ember vagyok, aki sokszor túl is vállalja magát. Folyamatosan mozgásban va­gyok, nem szeretem a tétlensé­get. Ugyanakkor az is fontos, hogy időt találjak az egyedüllétre, amikor csak magam vagyok. Ezt imádsággal, lelki feltöltődéssel, olvasással töltöm. Nem idegenkedek attól sem, hogy a barátokkal beüljek egy kulturált helyre sörözni, de szívesen megyek színházba, sporteseményekre vagy ép­­pen egy közös kirándulásra is.

– Tud civil lenni?
– Bármikor. Nincs rajtam sem­miféle megfelelési kényszer, hogy fel kellene vennem egy pa­­pi álarcot. Ember vagyok, van egy hivatásom és egy feladatom, em­berként ezt kell megélnem. Nem érzem egy társaságban, hogy kü­­lönb lennék bárkinél, és nem is vágytam arra, hogy másként te­kintsenek rám.

– Hét település plébánosaként dolgozik. Szereti ezt a térséget?
– Nagyon. Papi életem eddigi 10 éve ide köt Kistelekhez, Ópusztaszerhez, Bakshoz, Tömörkényhez, Pusztaszerhez, Csengeléhez és Balástyához. Viccesen szoktam is mondani, hogy püspök úr nagycsaládossá tett engem. Habár vér szerinti családom nincs, de hét lel­­ki gyermekem van. A környéken senkinek nincs ennyi gyerme­­ke, mint nekem. És ettől boldog vagyok. Szeretettel vesznek körül, és miattuk van értelme annak, hogy az ember áldozatot hozzon.

– Harmincnégy évesen még nagyon fiatal. Van vágya a papi hivatásban feljebb lépni?
– A legnagyobb karriert az egy­­házban is és minden más te­­rületen az futja be, aki a saját életét, képességeit, szeretetét má­­sok szolgálatába állítja. Ennél nagyobb karrier nincs, és ez ne­­kem megadatott.

Forrás: delmagyar.hu